Minden csütörtök este itt vagyok apa temetése óta. Eve tudja, hogy ilyenkor nem tudunk találkozni, de szerencsés vagyok, mert olyan barátnőm van, aki megérti ezt. Hétköznap a sulin kívül egyébként is ritkábban tudunk találkozni, mert a szüleink szeretnék, ha a tanulmányainkra koncentrálnánk. Most kezdtem a végzős évemet, de még nem vagyok benne biztos, milyen irányba menjek tovább.
Óriási frusztráció van bennem, a felelősség, ami az Első léttel tavaly, épp ezidőtájt a nyakamba szakadt néha úgy érzem összeroppant. Helyt kell állnom a kiképzésen, a gimiben, otthon mint lényegében családfő - bár tudom, anya ezt nem várja el, és a nővérem, Sam is otthon lakik, de én lettem a rangidős férfi a családban. 18 éves vagyok, és bár tudtam, hogy eljön majd ez a nap, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar.
Aztán itt volt a tárgyalás is nemrég, ahol osztálytársaim felett mondtak ítéletet az Alapítók. Számomra még mindig teljesen hihetetlen az egész. Kedveltem Avát. Sosem voltunk nagy barátságban, de alapjáraton jól kijöttünk. Hihetetlen ami történt vele, ráadásul mindez néhány felelőtlen kamasz boszorkány miatt.
Alapvetően nyitottnak gondolom magam a természetfeletti lényeket illető kérdésben, nem vallok olyan radikális nézeteket mint például egykor apa, vagy néhány többi Alapító. Ez az eset azonban felnyitotta a szemem, és egy lépéssel hátravetett - hihetetlen dolgokra képes a mágia, és nem csak a jó értelemben. Ugyanakkor valahol meg is értem a társaságot, mert én is tudom milyen érzés, mikor kíváncsi vagy, és kísérletezel, feszegeted a határokat, ami pedig olykor rosszul sül el, mint például most, Ava esetében. Azt hiszem, fair ítélet született. Nem korlátozzák hanem inkább terelgetik őket. Talán ez a legjobb, a tárgyalás feszült légköre azonban még mindig nyomja a lelkemet.
Mindezeket a gondolatokat megosztottam apával - vagyis a sírkövére helyezett fényképpel. Szokásommá vált, hogy ilyenkor kiöntöm a szívemet. Halkan, néha csupán csak suttogva, de itt olyan dolgokat is elmondok, amit másnak nem. Szeretném hinni, hogy lelke, szelleme figyel még rám, de közben bízom abban, nyugalomra lelt a túlvilágon. Nekem mindenesetre jól esik ezeket kibeszélni, mindig kicsit könnyebb szívvel távozom.
A közeli templom harangozása zökkent ki merengésemből, és tudom, ideje menni. Ha túl későn érek haza, anya aggódni fog. Felállok, leporolom farmeromat, búcsúzóul végigsimítok apa fotóján, majd elindulok kifelé a temetőből. Néhány méter után megtorpanok, aztán felvont szemöldökkel folytatom az utamat. Ránézek Esmére, a táskájában kutató kezére, a megrongált sírkőre, majd vissza vöröshajú osztálytársamra, ki eddigre már mentegetőzik is.
-Nem te tetted? A bűnös is pontosan ezt mondaná. -hangom élesebben és szigorúbban hasít bele a temető csendjébe, mint azt terveztem, és bármennyire az ártatlanság vélelme megilletné Esmét, nem tudok egyből nem az egyértelműre gondolni. -Ki firkálná össze Ava sírját? Nektek ötötöknek van rá a legtöbb oka. -ez a fajta vádaskodás nem vall rám, de a bennem lévő, hetek, hónapok óta dúló feszültség sokkal impulzívabbá tett. Mellkasom előtt fonom keresztbe a karjaimat, kezem ökölben van, ezzel próbálva némi frusztrációt levezetni, míg osztálytársam válaszára várok.
What the world is out there isn’t what you see on TV. It’s much worse. And it changes you. Either into one of them or a lot less than the person you were
"Amire senki sem figyelmeztetett a felnőttkorral kapcsolatban, hogy milyen rengeteg döntést kell meghoznod, és hányszor kell a csalóka megérzéseidre hagyatkoznod ahhoz, hogy megtaláld a helyes utat, és hogy hányszor fogod még nyolcévesnek érezni magad, aki azt várja, hogy a szülei a segítségére siessenek."
Avára vall, hogy még ilyenkor is bajba keverje őt. Nem mintha konkrétan ő firkálta volna össze a sírját, vagy ő tehetne arról, hogy "halálában" még nagyobb szarkeverő volt, mint életében. Esetleg arról, hogy mindenek előtt meghalt. Pszichopata dolog lehet bármelyikért is őt, az áldozatot hibáztatni. Szó sincs arról, hogy ne érezne iránta bűntudatot. Minden reggel azzal a tudattal kel és azzal a tudattal fekszik, hogy az ő lelkén szárad a halála. Mindegyik jobb napja után felteszi magának a kérdést, vajon megérdemli-e az örömöt és az elért sikereket; mindazt az időt és lehetőséget, ami Avának már sosem adatik meg. Egy kicsinyes, sötét része azonban megkönnyebbülést érez, hogy az összes többi iskolatársa közül éppen őt érte ez a baleset, nem pedig olyasvalakit, aki törődött volna bárki mással önmagán kívül. Igyekszik olyan mélyre temetni ezt az énjét, amennyire csak tudja, de nem változtathat azon, milyen utálatossá teszik őt saját szemében az ehhez hasonló gondolatai. Idekint, az édesanyja sírjánál ezek az érzések csak még nagyobb hangsúlyt kapnak. Sokáig nem is bírt szembenézni vele a tavaszi bál után; a szégyen nem engedte, hogy a bejáratnál tovább jöjjön, mígnem hónapokig inkább meg sem közelítette a temetőt. Azóta kezdett újra kijárni, hogy lezajlott a tárgyalás. Minden alkalommal arra törekszik, hogy jobb emberként lépjen át a kovácsoltvas kapun, de sosem tehet eleget. Nem enyhíthet az édesanyja iránta érzett csalódottságán - még ha mindez nyilvánvalóan csak a fejében létezik is. Kötelességének érzi, hogy ilyenkor Avánál is hagyjon egy szál magányos virágot. Ezúttal is ott pihen a kezében a hófehér dália, ám ahelyett, hogy a szokásos vázába helyezné, földbe gyökerezett lábakkal áll egykori iskolástársa végső nyughelye előtt. Már távolról látta, hogy valami nincs rendben a kővel. A megfelelő szögből szinte világított az élénkvörös festék a sírok színtelen, fekete-fehér sorai közül, akár egy figyelmeztetés. Ő mégis egyenesen a csapdába sétált. Az orra alatt morogva káromkodik. Senkinek, még neki sem kívánná, hogy így megbecstelenítsék az emlékét. Rövid gondolkozás után ledobja magáról a táskáját, hogy mellé guggolva keressen valamit, ami alkalmas lenne a felület tisztítására, a virágot addig is finoman a földre helyezve maga mellé. Csak az utolsó pillanatban jut el hozzá a közeledő léptek zaja. Olyan hirtelenséggel húzza ki a kezét táskájából, mintha tetten érték volna. Frusztráltan pillant hátra a válla fölött, mielőtt felegyenesedne, hogy szemtől szemben fogadja az érkezőt: Jamie Heavenfordot. - Nem én tettem - közli kemény hangon a fiú szemébe nézve, mielőtt bárminemű vádaskodás elhangzana.
Kezdőlap
