Ahogy belépünk a park forgatagába, a vidámpark lüktetése szinte belém ütközik. Az illatok, a zajok, a fények. Minden egyszerre próbálja elvonni a figyelmemet, de a szemem Harperen marad. Látom, hogy próbál alkalmazkodni, de a feszültség még mindig ott van benne, elrejtve az izgatottság mögött. A gyerekek nevetve rohannak körülöttünk, mintha a világ legboldogabb pillanatában élnének, de Harper óvatosabb. Látom a pillanatnyi megtorpanásait, az apró rezdüléseket, ahogy a farkasa is figyel. Hagynom kell, hogy maga birkózzon meg ezzel, én csak biztosítékként vagyok itt. A farkasom is készenlétben van, óvatosan mérlegel, de nem tolakodó, hiszen Hapernek idővel egyedül kell megbirkóznia ezzel.

Amikor a kezébe adom a zsetonokat, a bólintása elég. Tudom, hogy megértette. A gesztusom egyszerre szól a szabadságáról és a felelősségéről, amit ma megkapott. A mosolya halvány, de őszinte, és amikor a karomba kapaszkodik, már nem érzem a korábbi feszültséget.

– Csak maradj mellettem, rendben? – ismétlem halkan, hogy ne vonjam magunkra a körülöttünk haladók figyelmét. Nem kioktatás, csak emlékeztetés. Szabadságot kapott, de a korlátok között, amit felállítottam. Ahogy rám néz, ott van benne a bizalom, és ez többet ér minden szónál.

A kérdése halkan felnevetek, a nevetésem játékos, de nem gúnyos.

– Légyszi, ne hányj az ölembe, mert attól én is hányni fogok, és azt egyiken se akarjuk – cukkolom finoman, miközben megengedek magamnak egy mosolyt. Ahogy belém karol, egy röpke pillanatra megfeszül a válla, de aztán ellazul, és ez jó jel.

Harper lelkesedése szinte tapintható, ahogy előresietne. Egy pillanatra hátrébb maradok, hagyom, hogy vezessen, de a szemem végig rajta tartom.  Ahogy elérjük a kisebb, kevésbé zsúfolt szakaszt, elégedetten bólintok.

– Ez jó lesz. Kezdjük itt – jegyzem meg, és hagyom, hogy Harper előre lépjen, ha akar. Érzem, hogy izgatott, és ahogy egy pillanatra rám néz, mintha azt kérdezné, jól döntött-e. Csak biccentek, hogy megnyugtassam.

– Utána körhinta? – ismétlem, miközben félmosolyra húzom a szám. – Oké, de csak akkor, ha a hányásveszélyt túléled a hullámvasúton – teszem hozzá játékosan.

Az arcom ellágyul, ahogy a kislányos vigyorgását látom. Egy pillanatra tényleg úgy tűnik, mintha minden felelősség és súly, amit cipel, eltűnt volna. És ezért jöttünk ide.

A hullámvasúthoz vezető sorban állva én csendesen figyelek, közben az ujjaimmal játszom a zsetonokkal a zsebemben. Ahogy sorra kerülünk, előhúzom a műanyag érméket, és kifizetem a jegyeket, ügyelve arra, hogy Harper ne vegye észre, mennyire leplezni próbálom a saját feszültségemet. A hullámvasút már most is kattogva zúg el fölöttünk, és a sikolyok egyre közelebbről hallatszanak. Nem mutatom ki, de határozottan nem szeretnék az első sorban ülni – az túl sok lenne, még nekem is.

Miután átadtuk a jegyeket, végigpillantok a kocsikon, majd a második sor felé bökök a fejemmel. Nem kérdezek, csak elindulok arra. Elég egyértelmű az üzenet: "Ez pont elég izgalmas, kösz." Ahogy helyet foglalunk, megvárom, hogy ő kényelmesen elhelyezkedjen, és csak aztán csatolom be magam, hogy ellenőriztem, hogy ő megtette-e ugyanezt. Az ujjaim végigfutnak a fém kapaszkodón, és mélyet sóhajtok. Nem azért, mert félek – oké, talán egy kicsit –, hanem mert most tényleg muszáj odafigyelnem, hogy ne adjak okot arra, hogy Harper később kinevessen.

– Biztos vagy benne? – kérdezem egy feszült vigyorral, miközben a vonat rángatózva elindul. Már túl késő kiszállni. Csak remélni tudom, hogy a hullámvasút nem veszi el a maradék önbecsülésemet

A parkolóban lassan zárul mögöttem a pickup ajtaja, és azonnal megcsap a vidámpark különleges világa. A vattacukor cukros illata keveredik a pattogatott kukorica sós-vajas aromájával, és mindenhol vibrálnak a fények. A játékok hangjai – a hullámvasút kattogása, a céllövölde éles pukkanásai – összeolvadnak a nevetésekkel és a háttérben szóló zenével. A tömeg kavargása és a környező zajok még az én fülemet is kitöltik, de a farkasom csendesen figyel, érzékeli Harper apró feszültségeit.

Harper mellém lép, és látom, hogy próbálja felvenni a ritmust. A szívverése kicsit gyorsabb a megszokottnál, de ahogy körbenéz, lassan kienged. Egy ideig csak figyelem, hogy a farkasa is nyugodtan, de éberen reagál az ingerekre. Pimasz kérdésére halkan elnevetem magam.

– Nem, attól nem félek – felelem, miközben a nevetésem mosollyá szelidül. – De majd kiderül, hogy te mennyire szereted a száguldást. Hányózacskót vegyek? – cukkolom, vállammal nagytesósan meglökve őt, de aztán hagyom, hogy egy kicsit elszakadva tőlem, kissé előrébb sétáljon. Minél több ingert fedez fel magától, annál biztosabban fogja megőrizni a türelmét a tömegben.

– Nos – kezdek bele, miközben zsebre dugott kézzel követem –, gondoltam, hogy valami olyat kellene csinálnunk, ami nem rólad szól, meg nem a farkasodról. Valami emberi. És egy kicsit visszavisz minket ahhoz, amikor még nem nyomott ennyi súly a válladon.

Egy pillanatra megállok, hogy megvárjam, és csak figyelem, ahogy a vibráló fények az arcára vetülnek. Talán ma tényleg sikerül kicsit elengednie a terheket. Ebben a pillanatban gondtalannak tűnik, és jó látni ezt.

A pénztárnál a sor rövid, így hamar sorra kerülünk. Az illatok most még erősebbek: a forró olajban sült churros édeskés aromája keveredik a friss pattogatott kukoricával, és mindezt átszövi a körhinták zenéje és a távolban sikongató gyerekek hangja.

Előveszem az előre megvásárolt jegyeket, és átnyújtom a pénztárosnak, majd kifizetem a játékokhoz szükséges zsetonokat is. A kis műanyag érmék könnyűek, de a jelentőségük annál nagyobb, ahogy kettéosztom őket. Az egyik felét Harper kezébe nyomom, a másikat pedig gondosan zsebre vágom.

– Tartsd meg őket, de maradjunk együtt, rendben? – figyelmeztetem, a hangom barátságos, de határozott. Nem akarom, hogy elszakadjon tőlem, mert megígértem a szüleinek, hogy vigyázni fogok rá, de a kezébe adott érmékkel, mégis adni szeretnék neki egy kis szabad mozgásteret, hogy maga is eldönthesse, hogy mit szeretne kipróbálni. Talán még nem érti teljesen, hogy miért vagyok itt vele, de remélem, hogy a mai nap végére rájön: nem csak vigyázni akarok rá, hanem megmutatni, hogy még mindig lehet szabad és gondtalan, ha csak egy délutánra is.

– Akkor egyből a hullámvasút? – kérdezem játékosan, miközben felé fordulok. – Talán jobb is, hacsak utána eszünk valamit – teszem hozzá egy halk nevetéssel.

A farkasom megmozdul, amikor Harper kifakad, és érzem, hogy minden szó, amit kimond, súlyként nehezedik rám is. A hangja remeg a haragtól, a csalódottságtól és attól az önvádaskodástól, amit az Alfa lánya és a Béta unokahúga hordozni kénytelen. De több van benne, mint puszta frusztráció. Harper fájdalma, hogy nem felel meg a saját magának és másoknak állított elvárásoknak, olyan, mint egy penge, amelynek minden élét érzem.

„Ne mondd, hogy tudod milyen érzés…” – a szavai felsebeznek, mert valahol tudom, igaza van. Én más helyzetben nőttem fel. Fiatalon megtanultam irányítani a farkasomat, és noha az Alfa fia voltam, sosem kellett a saját farkasommal szembeszállnom. Harper kihívásai mások, de a súlya, amit cipel, ismerős. A farkasom morogna rá, hogy tiszteletlen, de elfojtom, mert ez nem tiszteletlenség, hanem fájdalom. És ezt meg kell értenem.

Csendben hallgatom, hagyom, hogy minden, ami benne forrong, előtörjön. A szavai végül elcsendesednek, és a bocsánatkérése szinte suttogássá halványul. Amikor rám néz, látom a szemében a bizonytalanságot, az önmarcangolást, és érzem, hogy minden éles szava mögött ott lapul a vágy, hogy valahogy jóvátegye, hogy valahogy méltó legyen a családhoz.

– Harper – szólalok meg végül, a hangom mély és nyugodt, mint a csend egy vihar után. – Figyelj rám. Senki sem várja el, hogy tökéletes legyél. Sem tőled, sem a farkasodtól, sem a rangtól, amit az Alfa lányaként nehezedik rád. Az emberek nézhetnek, ítélkezhetnek, de azok, akik igazán számítanak, tudják, hogy nem egy cím vagy egy rang határoz meg téged.

Egy pillanatra elhallgatok, hogy feldolgozhassa a szavaimat, majd halkabban folytatom:

– A te farkasod nem gyengeség. Nem vagy gyenge, Harper. Ez egy kihívás, amit le fogsz győzni. És ha most úgy érzed, mindenki csak nyomást helyez rád, hidd el, azért tesszük, mert hiszünk benned. Én hiszek benned.

A farkasom halkan morran, egy nyugtató, biztató hang, mintha tudatni akarná vele, hogy itt vagyok, hogy nem kell egyedül viselnie ezt a terhet.

– És azt ne mondd soha többé, hogy nem lennél a falka tagja, ha nem apád lenne az Alfa – teszem hozzá, a hangom határozottabb, de nem durva. – Te több vagy ennél. Azért vagy a falka része, mert helyed van itt. És bármit is gondolsz, bármit is hiszel, mindig lesz itt valaki, aki megvéd, aki melletted áll.

Szeretném azt mondani, hogy teljesen megértem, de ez nem igaz. Minden farkas útja más, és bár a terheink hasonlóak, sosem egyformák. A mentorkérdés kicsit meglep. Zane ezt nem osztotta meg velem, de megértem, hogy ez az apa, nem pedig az Alfa döntése volt. Lenyelem a gombócot, amit amiatt érzek, mert Harper nem keresett meg rögtön, hiszen én vagyok az, aki a fiatal farkasokat terelgeti… Talán úgy gondolta, hogy kivételeznék vele, ami csak még több terhet helyezne a vállaira. A legszívesebben felajánlanám, hogy leszek a mentora, de nem akarom, hogy úgy érezze tartozik nekem ezzel. Magától kell eldöntenie, hogy kit szeretne maga mellett tudni, ha pedig az nem én leszek, az is el kell fogadnom a döntését.

– A hullámvasút jó választás – szólalok meg végül, megtörve a csendet egy halvány mosollyal. – És ne aggódj, nem hagyom, hogy baj legyen. Itt vagyok, rendben? Mindig itt leszek.

A pickup lassan gurul tovább, de most valahogy könnyebbnek érzem a levegőt. Harper ujjai még mindig dobolnak a térdén, de a mozdulatokban már nem a frusztráció, hanem a nyugtalanság keveredik némi izgatottsággal. Tudom, hogy hosszú út áll még előtte, de ma nem kell megoldania mindent.



A wilmingtoni vidámpark nincs messze, az út tizenöt perc alatt meglenne, ha nem akadályozna minket egy lassan araszoló faszállító kamion. Tudom, hogy nem érdemes bosszankodni, ezért türelmesen megvárom, amíg a monstrum kikerül a képből. Végül a pickup begördül a parkolóba, és az ablakokon keresztül már most elárasztanak minket a park sajátos hangjai és illatai.

A levegő telítve van az édes vattacukor cukros aromájával, amit a pattogatott kukorica sós, vajas illata kísér. Távolról nevetések és vidám kiáltások hallatszanak, a játékok zenéje kíséri őket: forgó körhinták dallamos kattogása, céllövöldék pukkanásai, és a hullámvasút ritmikus zörgése. A sötétedő égbolton villódzó fények vibrálnak, a park színei lüktetnek a távolban. Az illatok között ott van az emberi zsúfoltság elkerülhetetlen velejárója is – izzadtság, tömeg, mégis valahogy része ennek az egész élménynek.

Leállítom a motort, és a park zaja hirtelen élesebbé válik, ahogy a motor duruzsolása megszűnik. Kis időbe telik, mire a fülem megszokja ezt a zajkavalkádot. Kiszállok, becsapom az ajtót, és körülnézek. Egy család halad el mellettünk, a gyerekek a karjuk hatalmas plüssjátékokat szorongatnak, miközben a szüleik fáradt mosollyal követik őket. A kavicsokon visszaverődő lámpafények vibrálva táncolnak körülöttünk. Harper felé fordulok, és széles vigyor jelenik meg az arcomon.

– Készen állsz, Bébifarkas? – kérdezem játékosan, miközben kérdőn felvonva az egyik szemöldököm várom a válaszát.

A farkasom halk, elégedetlen morgással reagál, amikor Harper bácsinak nevez. Nem tehetek róla – ettől mindig úgy érzem, mintha évek röppennének rám. Főleg, hogy nem is a nagybátyja vagyok, csak az unokatestvére. Néha azonban a pozícióm, mint Béta, megköveteli, hogy komolyabb legyek, mint amilyen valójában vagyok. Megforgatom a szemem, de tudom, hogy nem bántásból mondja.

Nem tetszik, hogy meg kell mosnom a fejét, de tényleg úgy gondolom, hogy jobb az elején túlleni rajta, mert nem akarom tönkretenni az élményt azzal, hogy a végére hagyom a feketelevest.

Ahogy Harper beül mellém a pickupba, látom, hogy kerülni próbálja a tekintetemet. A vállait kissé összehúzza, és az ablakon kifelé bámul, mintha valahol máshol lenne szívesebben. Tudom, hogy nem a vidámparkról van szó. A sóhaja szinte hallhatatlan, de a farkasom feszülten figyel, mintha értené, mi zajlik benne. A lány szavai őszinték, de van bennük valami, amitől összeszorul a mellkasom. Nem akar vitatkozni, de látom rajta, hogy belül őrlődik.

– Harper – szólalok meg végül, ahogy beindítom a motort. A hangom nyugodt, de határozott. – Nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzek. Tudod, hogy nem rólad van szó, igaz? Hanem arról, hogy megértsd, miért veszélyes az, amit csináltál. Nem azért haragszunk rád, mert hibáztál. Azért aggódunk, mert szeretünk.

Egy pillanatra csend telepszik ránk. Látom, hogy az ujjaival a kabátját piszkálja, és elfojt egy kisebb sóhajt. A szavaira figyelek, amikor végül megszólal, és megpróbálja megmagyarázni a tetteit.

A farkasom csendben figyel, de érzem a súlyt a mellkasomban. Harper fiatal. Túl fiatal ahhoz, hogy átlássa, mennyire kockázatosak a próbálkozásai. Nem hibáztatom érte. Emlékszem, milyen voltam ennyi idős koromban, és emlékszem, milyen érzés volt a szabadulás iránti vágy, amit most ő is érez. De a helyzetünk nem ugyanaz. Ő nem csak egy fiatal farkas. Ő az Alfa lánya. Ez a titulus súlyosabb teher, mint amit valaha elismerne. Tudom, hiszen én magam egy Alfa fiaként nőttem fel.

– Nézd, értem, hogy próbálkozol, és ez rendben van – szólalok meg végül. A hangomban van egy kis melegség, mert nem akarom, hogy úgy érezze, ellene vagyok. – De a farkasodat nem siettetheted, Harper. Ez nem így működik. Lesz időd arra, hogy megértsd, hogyan működtök együtt, de nem erőszakolhatod ki. Ha túl gyorsan próbálsz meg haladni, azzal csak magadnak ártasz. És hidd el, mi mind itt vagyunk, hogy segítsünk. Nem kell egyedül megoldanod.

A pickup lassan gurul ki az utcából, és a csend most valahogy kevésbé feszültséggel teli. Vetek rá egy szigorú pillantást, de most csak azért, hogy emlékeztessem, hogy ne felejtse el bekötni magát, majd békítően így szólok:

- Most az egyszer megengedem, hogy te válaszd a zenét, Bébifarkas – mondom, miközben állammal a rádió felé bökök. – De figyelmeztetlek, ha túl sok a nyávogás, kicserélem valami rendes zenére.  - Máskor általában nem hagyom, hogy kedve szerint tekergesse a gombokat, de ez a szabadulása napja, szóval most az egyszer hajlandó vagyok engedékenyebbnek lenni vele. Plusz, ezzel is azt üzenem, hogy a kötelező fejmosást letudtam, és innentől kezdve jöhet a móka.

- Mire szeretnél felülni először? – kérdezem, miközben kikanyarodok a városból kifelé vezető főútra. Az út nem hosszú, de nem vagyok hajlandó csendben végig ülni az egészet.

A farkasom halk morranással nyugtázza Harper mozdulatait, ahogy a nyakamba ugrik. A szívverése gyors, de nem a félelemtől – ez a fajta izgalom más, inkább megkönnyebbülés. Mosolyogva ölelem vissza, a vállán nyugtatva a kezem. Néhány nap szobafogság után úgy tűnik, végre felszabadultabb, még ha nem is mondja ki.

A szeme szinte szikrázik a kíváncsiságtól. Tudom, hogy alig várta, hogy kiszabaduljon a négy fal közül.

– Vidámparkba – válaszolom egyszerűen, és már a szó kimondása közben figyelem, hogy mit szól az ötletemhez. Harper sosem volt az a típus, aki könnyen megadja magát a helyzeteknek, de az utóbbi hetekben valami megváltozott benne. Mintha a farkasa is csapdába esett volna, akárcsak ő. Nem említem neki, de érzem az illatában a feszültséget, ahogy az enyémben is ott lapul. Tudom, hogy az Újhold az oka, hogy Harper farkasa kontrollálhatatlan, és hogy ettől mindenki nyugtalan. Zane próbálja ezt kezelni, de Alfaként annyi felelőssége van, hogy képtelen mindig ott lenni mellette. Ezért vagyok én itt.

Ahogy Harper a szekrényben matat, elmosolyodom. Azt kérdi, mit vegyen fel – kabátot, bakancsot, sportcipőt? Dobálja a ruhákat, és nevetve magyarázza, hogy soha többet nem csinál olyan ostobaságot, ami miatt szobafogságot kapna. Én csak állok, és figyelem, ahogy a szeme ragyog, miközben belemerül az apró dilemmáiba.

– Sportcipő és egy kabát bőven elég lesz – válaszolom végül. – És ne aggódj, a napunk teljesen szabálymentes lesz. Ma csak élvezd a szabadságot – mondom, de mielőtt kinyomakodna mellettem, még gyorsan, nagytesós fegyelemmel hozzáteszem: - De azért a földszinten váró anyukádnak le kell tennünk a nagyesküt, hogy ma nem kerülsz bajba. Oksi? – kérdezem, sokkal lazább hangnemet megütve, mintha egy másik fiatal farkassal beszélnék a falkából. Harper az unokatestvérem, pelenkás kora óta ismerem, így a kapcsolatunk sokkal közvetlenebb, mint a többi kisfarkassal.

Tudom, hogy mennyire fontos neki, hogy ne érezze magát gyengének.

– Gyere, induljunk – mondom, és a kezemmel az ajtó felé intek. Ahogy leérünk a földszintre, Olivia rápillant Harperre, aztán rám. Az arcán apró mosoly jelenik meg. Nem mond semmit, de a tekintetéből olvasok: bízik bennem, hogy vigyázok rá. Udvariasan háttérbehúzódva megvárom, amíg anya és lánya vált néhány szót egymással, majd a bejárati ajtóhoz lépve kiterelem Harpert a szabadba, egyenesen a sötétzöld pickup felé, ami az útszélén parkol nem messze.

- Megígérem, hogy ma már többet nem hozom fel, de megígértem apádnak, hogy elbeszélgetek veled – magyarázom, kinyitva az kocsi ajtaját. – Nagy felelőtlenség volt, amit csináltál, ugye tudod? – kérdezem, bár hangomban legalább annyi a szeretet, mint a finom dorgálás. Nem akarom rögtön a program elején elrontani a napot, de inkább most essünk túl rajta.

A farkasom nyugtalan. Érzem, ahogy a bordaketrecem mögött feszül, mint egy vihar, ami csak kirobbanásra vár. Napok óta ilyen; mióta Zane rám bízta a legutóbbi határjárást, és elkezdtük a tréninget Beccával. Bár magabiztosnak tűnök, sokszor eszembe jut, hogy talán Cameronnak igaza volt, amikor a fejemhez vágta, hogy nem én vagyok a megfelelő Béta. Persze a bátyám sértettségében már megint a világot járja, miközben én még mindig megpróbálok egyensúlyozni a magánéletem és a falka között.

A zsebemben vidámparki belépők lapulnak. Néha apróságok is számítanak, és most Harper az, aki a leginkább megérdemli, hogy valaki törődjön vele. Az én Bébifarkasom, aki már nem is olyan kicsi, viszont már bontogatja a szárnyait. Harper farkasa kontrollálhatatlan, és a normálisssal ellentétben Újholdkor ölt alakot, és ez mindenkit nyugtalanít. Tudom, hogy őt is. Az illata néha feszültebb, mintha valami belső harcot vívna, és minden próbálkozása, hogy erről ne vegyünk tudomást, csak még nyilvánvalóbbá teszi, mennyire vágyik arra, hogy végre megtörténjen, hogy uralkodni tudjon a farkasán, és magától alakuljon át. Nem hibáztatom érte; A Ward család árnyékában felnőni nem egyszerű. De Harper fiatal, tele szilaj szabadságvággyal, amit még nem tud kordában tartani. Nem lepődtem meg, amikor két hete Zane apai dühtől feszülve tudatta velem, hogy Harper engedély nélkül kiszökött. Láttam már ezt a történetet, hiszen egyszer én is eljátszottam.

Harper talán még nem érti, de a farkast nem lehet engedelmességre kényszeríteni. Tudom, hogy Harper számára ez nem vigasz. Tizenévesen az ember – és a farkas – türelmetlen. És bár nem mondja ki, érzem a frusztrációját minden alkalommal, amikor az Újhold közeleg, és a farkasa egyre éhesebb. Ezért is fontos, hogy ma legalább egyetlen délután erejéig ne az Alfa lánya, hanem egyszerűen csak Harper legyen.

Olivia ajtót nyit, amikor megérkezem. A tekintete sokatmondó, mindig is érzékeny volt a feszültségre. Nem szól, csak biccent. Kérdések és válaszok nélkül is megérti, hogy miért vagyok itt. Harper szobájához lépve hallom a szívverését a faajtón keresztül. Kicsit gyorsabb, mint kellene, mintha várná, hogy valami történjen.

Kopogok. Az ajtó kinyílik, és Harper pillant rám. A szeme sarkában ott bujkál az a bizonyos szikra, amit csak az lát, aki közelről ismeri. A farkasom lassan megnyugszik, és szinte érzem, ahogy játékosan hátra csapja a füleit a belsőmben.

– Hé, Bébifarkas – szólalok meg, a hangom mélyebb, nyugodtabb, mint amit valójában érzek magamban. – Van kedved velem lógni, vagy túlságosan lefoglal a magány?