Ahogy Alex beszél, érzem, hogy a belőle áradó vad energia lassan elcsitul, mintha a haragja és kétségbeesése egy pillanatra pihenőt tartana. A lába már nem rázkódik olyan idegesen, és a mellkasom körül összefonódó érzelmi szálak azt súgják, hogy talán épp most léptünk egy kis lépést előre. A nevetése – még ha halk is – szinte meglep engem is, mert egy pillanatra úgy tűnik, mintha valóban könnyebb lenne neki.

A kérdésére elmosolyodom.

–Texasból jöttem – válaszolom. – Austinból. Ott mindig nyüzsgés van, rengeteg ember, zaj és mozgás. Rose Harbor teljesen más. Először én is nehezen szoktam meg a csendet, de most már megnyugtatónak érzem.

Érdeklődve hallgatom. Engedem, hogy magától ossza meg velem a gondolatait, és nem kérdezek. Félrebillentem a fejem, és megértően bólintok. Sokan talán nem értenék, hogy mi vezetett rá, hogy leüljek egy idegen mellé, de én pontosan tudom. Túlságosan is átérzem, hogy milyen magányosnak és kiszolgáltatottnak lenni.

Óvatosan kieresztem láthatatlanul is fényes csápjaimat, és a vékony fonálon keresztül igyekszem megnyugvást, és békét szőni a körülöttünk lévő levegőbe. Igyekszem tapintatosan bánni az erőmmel, és fokozatosan szorítani vissza Alex érzelmeit – nem tudom, hogy van-e olyan érzékeny orra, hogy kiszimatolja a mágiámat, és eszemben sincs, hogy még inkább feldühítsem.

– Néha az ember úgy érzi, mintha egy hatalmas súlyt cipelne, amit senki más nem lát – szólalok meg csendesen, a lehulló levelek táncát figyelve. – De a düh, bármilyen erős is, nem tarthat örökké. Idővel találunk valamit, ami segít. - A szavaimat óvatosan formálom. Nem akarok lerázhatatlan lenni, de érzem, hogy Alex közel áll ahhoz, hogy egy kicsit jobban megnyíljon.

– Tudod, az én férjem sokszor érezte magát így – jegyzem meg finoman. A múlt fájdalmát most mellőzöm a hangomból, hogy ne vonjam el a figyelmét. – Egy ideig ő sem találta a helyét, de végül sikerült neki. Egy vérfarkas… Egy vérfarkasnál gyakran van így – óvatosan szúrom közbe a szavakat, amikor már úgy érzem, hogy nem ijeszthetem meg a szavaimmal. – Nem vagy a falka tagja, ugye?- kérdezem lágyan csendülő hanggal.

Miközben beszélek, óvatosan figyelem Alex arcvonásait, minden apró rezdülést, ami arra utalhat, hogy túl messzire mentem. Tudom, milyen érzés, ha valaki áttöri a határaidat anélkül, hogy megkérdezné, beengedhet-e. Nem akarom ezt tenni vele. Ha valóban segíteni akarok, hagynom kell, hogy ő szabja meg a tempót, és csak annyit osszon meg, amennyit kész megosztani. A bizalom olyan törékeny dolog, és nekem minden szavamnál emlékeznem kell erre.

A telihold közelsége miatt érzem, hogy a helyzete talán még nehezebb, mint sejtem. Talán nem tud róla, talán pontosan tudja, de nem akarja elfogadni. Egyetlen dolog biztos: itt és most nem hagyhatom magára.

– Nem kell kapkodnod – mondom végül, halkan és nyugodtan. – De ha valaha úgy érzed, hogy szükséged van valakire, aki nem ítélkezik, csak itt van... Azt hiszem elég jó hallgatóság vagyok – teszem hozzá szelíden. Ránézek, és várom a reakcióját, miközben az érzelmi szálaim újra óvatosan köré fonódnak. Nyugalom, béke, elcsendesedés. Ezeket igyekszem sugározni felé.

A hűvös őszi szél cirógatja az arcomat, miközben félrebillentett fejjel az idegent figyelem. Látom a zavartságot és a belső vívódást az arcvonásain. Egyedüllét, harag, és valami tompa, küzdelmes remény. Érzem, ahogy a képességem láthatatlan, selymes szálai kinyúlnak felé, megérintik a belőle áradó érzelmi energiát. Mindig finoman, óvatosan közelítek, nem akarom, hogy észrevegye. Az energia, ami körülötte feszül, ismerősen lüktet. A vadság, az érzelmek nyers, megfékezhetetlen hullámai szinte tapinthatóak. Épp ilyen érzés volt, amikor először észleltem a férjem természetét. Az emlék fájón melegíti át a lelkemet, de a jelen helyzetre kell összpontosítanom. A felismerés, hogy Alex vérfarkas, lassan, de biztosan szivárog be a tudatomba.

– Nem, nem ismerjük egymást – felelem nyugodtan, és halvány mosollyal igyekszem megtörni a feszültséget. Fel sem veszem a korábbi kirohanását, hiszen valahol mélyen tudom, hogy az nem nekem szólt, így mielőtt bemutatkoznék, egy bólintással elfogadom a bocsánatkérését. – Madison vagyok.

Lassan leülök mellé a padra, egy lélegzetvételnyi távolságot hagyva közöttünk, hogy ne érezze magát sarokba szorítva. A szívem gyorsabban ver, nem a félelem miatt, hanem a felelősségtől. Tudom, milyen veszélyes lehet valaki, aki nincs békében a saját természetével. És még jobban tudom, milyen sokat jelenthet egyetlen ember, aki nem ítélkezik, csak ott van.

– Én sem vagyok helyi, de már elég régóta itt vagyok, hogy megszokjam a város ritmusát – folytatom, őszinte mosolyt villantva felé. – És tudod, az ilyen napokon szeretem a legjobban. Valahogy megnyugtató ez a csendes szépség.

Az érzelmi szálak újra próbálkoznak, és érzem, hogy Alex most valamivel kevésbé zárkózott. Nem tudom, mit tehetek érte, de biztosan nem hagyom magára. A telihold előtt senkinek sem szabad egyedül maradnia.

– Úgy tűnik, mintha kicsit feszült lennél. Minden rendben? Ha szeretnéd, csak mesélj. Néha egy idegen is tud jó hallgatóság lenni.

Azt akarom, hogy tudja, nincs egyedül. Hogy valaki figyel rá, még ha csak egy pillanatra is. Az én képességeimmel túl könnyű belecsúszni mások érzelmeibe, de itt és most nem bántam. Persze vagyok annyira tapintatos, hogy ne fedjem fel előtte, hogy mi lüktet a lelkében, hiszen mindenkinek meg kell adni az esélyt, hogy csak annyit mondjon el, amennyit szeretne.

A hűvös őszi szél meglebbenti a fekete kötött sapkát a fejemen, miközben a park sétányán futok. A sapka még mindig a férjem illatát idézi, mintha egy kis része még itt lenne velem. Csak félig húztam fel a szürke melegítőfelsőm cipzárját, mert az őszi napsugarak kellemesen mosolyognak le rám. Szeretem ezt az időt. Az ősz illata, a fák aranyba és vörösbe öltözött lombjai és a levelek halk ropogása alattam mind segítenek elcsendesíteni a fejemben kavargó gondolatokat. Futás közben végre csak én vagyok és a lélegzetem ritmusa.

Az elmúlt hetekben sok minden történt. A Dumbledore Kávéházban eltöltött órák új lendületet adtak. Jó érzés egy közösség része lenni, még akkor is, ha titokban mindig azon agyalok, eleget teszek-e Rileyért is. Tudom, hogy fontos neki, hogy érezze, nem hagyom magára, és talán túlságosan is igyekszem megfelelni ennek.

Ahogy az utolsó körömhöz érek, valami hirtelen megváltozik. Egy hullámnyi érzelem sodor meg, olyan erősen, hogy majdnem megtorpanok. Egyedüllét. Segítségért kiáltás, amit senki nem hall meg. Kétségbeesés és elkeseredettség. Az érzések olyan tisztán és fájdalmasan érkeznek, mintha én magam érezném őket. A testem szinte automatikusan az irányukba fordul, mintha a lábaim pontosan tudnák, merre kell mennem.

A következő pillanatban meglátom őt. Fiatal férfi, göndör barna hajjal, kékeszöld szemei egy távoli pontot bámulnak, de az egész lényéből árad valami végtelen szomorúság. Nem tudom, mi történt vele, de biztos vagyok benne, hogy itt és most segítségre van szüksége.

Óvatosan közelebb lépek. Nem akarom megijeszteni, és hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. A szavak egyszerűen kibuknak belőlem, egy kicsit bután hangzanak, de talán elég lesz kezdetnek.

– Üdv! Szép időnk van, igaz? Az ilyen őszi napok miatt még megéri kint lenni a szabadban.

A hangom halk és nyugodt, igyekszem barátságos lenni, hogy érezze, nem akarok semmi rosszat. A szemem közben végig rajta marad, figyelem a reakcióját, miközben a mellkasomban még mindig ott zakatolnak az általa érzett érzelmek.