Az elhangzottakat hallgatva érzem, hogy Aida lassan kezd visszatérni a régi önmagához. A fanyar humora és könnyed beszólásai visszakúsznak a párbeszédbe, még akkor is, ha a fájdalom mélyén még ott lappang a szívében.

– Cameron és motorozás? – ismétlem, miközben egy kicsit hátradőlök a fotelben. – Inkább ne adj neki ilyen ötleteket. Azt hiszem, a város közlekedése már így is elég veszélyes, nem kell, hogy ő is rátegyen egy lapáttal – mondom, és az arcomra kiül egy halvány vigyor. Elképzelem Cameront egy motoron, száguldva a város utcáin, miközben minden szabályt áthág, és ez a kép egyáltalán nem szórakoztató.

Ahogy Aida szavai elérnek, és rádöbbenek, hogy ma van a születésnapja, egy pillanatra megszűnik a külvilág. Az agyam zakatolni kezd, a bűntudat pedig, mint egy pofon, élesen végigvág rajtam. Túl sok minden volt mostanában – a vállalkozás, az esküvő, a falka ügyei, Cameron szokásos bajkeverése –, és valahogy ez az apró, de fontos dátum kicsúszott a fejemből. Az elmúlt hetekben próbáltam mindent egyensúlyban tartani, de mintha minden egyszerre követelt volna belőlem egy darabot, és most itt van a bizonyíték, hogy mégsem sikerült mindent helyesen priorizálni.

– Aida – szólalok meg halkan, és érzem, hogy a hangom egy kicsit bűntudatosan cseng. – Tudom, hogy ez most nem igazán vigasztal, de boldog születésnapot. – Egy pillanatra megállok, aztán folytatom. – Sajnálom, hogy elfelejtettem. Mostanában annyi minden történt… Becca, az esküvő, a vállalkozás, és persze Cameron meg a szokásos kalamajkái… De ez nem mentség. Tényleg sajnálom. – A kezem lassan az övére siklik, és finoman megszorítom, miközben várom a reakcióját. A szavai, bár próbálja könnyedén kezelni a helyzetet, nem teljesen tudják leplezni a csalódottságát. És ez csak még rosszabbá teszi az érzést bennem. Hogy történhetett meg, hogy pont őt, az egyik legrégebbi barátomat, így cserbenhagytam?

Ahogy elmesélem neki a vadászatra vonatkozó tervemet, érzem, hogy ezzel valamelyest sikerül enyhítenem a helyzetet. A farkasom is elégedetten morran belül, mintha már előre örülne a lehetőségnek, hogy kint legyen a szabadban, távol a városi gondoktól. Én is így érzek. Egy kis szünetre mindkettőnknek szüksége van. De attól a gondolattól, hogy mennyire elcsúsztam az utóbbi időben, nem tudok teljesen szabadulni.

Aida feje továbbra is a vállamon pihen, és érzem, hogy ez a mozdulat most nemcsak kényelmet nyújt neki, hanem biztonságot is. Amikor felnéz rám és nagy boci szemekkel kérdezi, maradhat-e éjszakára, elnevetem magam.

– Mintha lenne választásom – forgatom meg a szemem színpadiasan, de a hangom meleg, és nincs benne semmi valódi ellenvetés. – Persze, hogy maradhatsz. A kanapén úgyis mindig szabad a hely.

A puszi, amit az arcomra nyom, hirtelen ér, de megmosolyogtat.

– Szuper bátyád, mi? Nem tudom, hogy ezt most bóknak vagy munkaköri leírásnak vegyem – vigyorgok rá, miközben egy pillanatra megdörzsölöm a homlokomat, mintha megéreztem volna a felelősség súlyát. – Hozok még sört, meg talán egy tál pattogatott kukoricát is. Becca tuti rejteget valahol valami extrát – mondom, miközben elindulok a konyha felé. – De ne várj romantikus drámát, mert attól a farkasom azonnal elalszik – szólok vissza, még mielőtt eltűnnék a filmezéshez szükséges kellékekért. Aida elég gyakran fordul meg nálam, szóval remélem eléggé otthon érzi magát ahhoz, hogy magához ragadja a távirányítót, és amíg én a kukoricát pattogtatom, keressen valami olyan filmet, amitől egyikünk farkasa sem dob majd hátast.

- Na? Találtál valamit? – kérdezem, amikor visszatérek a nappaliba. Leteszem a tál kukoricát, a söröket az asztalra, és leülök mellé. – Nem kell félmeztelen pasasokat bámulnom egész este, ugye? – ugratom nevetve.

Aida szavai, ahogy Gabriel megleckéztetéséről beszél, egy pillanatra elmosolyodtatnak. A farkasom azonnal beleegyezően mordul bennem, de megpróbálom elnyomni a késztetést. Nem vagyok az a fajta, aki elnézi, ha valaki igazságtalanul bánik a falkám tagjaival, de nem akarom, hogy ez a bosszú irányába forduljon.

– Ha valami jó ötlet eszembe jut, majd szólok – mondom egy kacsintás kíséretében, de komolyan gondolom, hogy csakis olyasmit, ami nem megy túl egy bizonyos határon. Nem akarom, hogy Aida olyan emberré váljon, akit a haragja vezérel.

A szoba csendje elnyeli Aida halk sóhaját. A kanapéra telepszik, lábát maga alá húzza, mintha védekezne valami láthatatlan támadás ellen. A fagyis doboz szinte eltűnik a kezében, miközben az első kanálnyi édességet szinte gépiesen emeli a szájához. A mozdulatai lassan, de biztosan ellazulnak, és egy halvány mosoly villan át az arcán, amikor megkérdezi, kérek-e belőle. Elnevetem magam, és hátradőlök a fotelben, a sörösüveget a kezemben tartva.

– Nem, ez most a tied. Neked van rá szükséged, és amúgy is, én jobban bírom a sört – válaszolom könnyedén, de jó érzés látni, hogy kicsit jobban érzi magát. Az ilyen apró pillanatok mindig emlékeztetnek arra, miért fontos, hogy a falkánk összetartson.

Amikor megemlíti, hogy Becca szerencsés velem, a szavak súlya megüt. Egy pillanatra elkomolyodom, és érzem, ahogy a saját bizonytalanságom belülről mocorog. Vajon tényleg szerencsés? Ha Becca egyszer megtudná, hogy ki vagyok – mi vagyok –, még mindig így gondolná? A gondolat egy pillanatra megbénít, de aztán összeszedem magam.

– Köszönöm, Aida – mondom csendesen, és a szavaim őszinték. – De hidd el, hogy nem minden férfi egyforma. Csak türelmesnek kell lenned, hogy megtaláld azt, aki tényleg megérdemel téged.

Figyelem, ahogy elmosolyodik, és újabb kanállal vesz a fagyiból. Aztán néhány perc múlva feláll, és a dobozt visszaviszi a konyhába. Mire visszatér, már könnyedebben mozog, mintha a terhei kissé megkönnyebbültek volna. Leül mellém, és a fejét a vállamra hajtja. A mozdulat egyszerű, de valahogy természetes és megnyugtató. Érzem, hogy szüksége van erre a pillanatra, és hagyom, hogy megtalálja benne a békét. Az én dolgom most az, hogy támasz legyek, és tudom, hogy ő is ugyanezt tenné értem.

– Szóval Cameron – kezdem, és a hangomban már ott bujkál a nevetés. – Úgy döntött, hogy elviszi a kocsimat egy „kis körre”, mert szerinte szüksége volt rá, hogy kiszellőztesse a fejét. Csak épp elfelejtett szólni róla, és defektet kapott a város szélén– grimaszolok, mert van egy olyan érzésem, hogy a bátyám soha nem fogja kinőni a lázadó természetét. – Mondanom sem kell, hogy egy életre elvettem a kedvét a kocsikázástól – teszem hozzá, és közben egy széles vigyor kúszik az arcomra. Persze a bátyám nem repesett a boldogságtól, amikor rávertem a javítás költségeit, de annak sem örült volna különösebben, ha Duncan kapja fülön valamiért.

- Dolgozol holnap? – kérdezem nyugodt, semleges hangot megütve, hiszen elég régen ismerem már Aidát ahhoz, hogy tudjam, egyáltalán nem az a fajta, aki sokáig szeret lelkizni. Kemény nő, vas akarattal, és bár most vérzik a szíve, hamarosan kutya baja sem lesz. – Arra gondoltam, hogy kijöhetnél velem vadászni. A bundásom reggel rákívánt a nyúlhúsra – mondom kuncogva, felidézve a késztetést, ami miatt majdnem kirámoltam a fagyasztót.

Az ajtó nyílásának pillanatában már érzem, hogy valami nincs rendben. Aida illata szinte vibrál a zaklatottságtól, és amikor a karjaimat köré fonja, ösztönösen szorosabban ölelem meg, hogy megpróbáljam csitítani. Szavai kemények, de fájdalmasan őszinték. Hallgatom, ahogy kiönti a szívét, és közben azon kapom magam, hogy a farkasom is nyugtalanná válik Gabriel neve hallatán. Az a fickó mindig is bajkeverő volt, és most már biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom megkedvelni.

A kanapén ülve figyelem, ahogy próbálja összeszedni magát, de a fájdalom ott vibrál minden mozdulatában. Felkelek, és a konyha felé veszem az irányt. Eszembe jut, hogy van otthon fagyi, de előbb egy sörrel térek vissza. Miközben átnyújtom neki, a sajátomat is kibontom, és helyet foglalok.

Gabriel Decker említésére a farkasom rövidet morran a belsőmben. Nem kedvelem a fickót, de nemcsak azért, mert Elsőként gyakran túllő a célon. Nem, a pasasban van valami ellenszenves, amitől az emberben hirtelen felhorgad a vágy, hogy a fejére húzzon valamit, és addig püfölje, amíg józan ész nem nő ki a két füle közti hatalmas űr helyére. Meglep, hogy egy olyan okos nő, mint Aida éppen vele kezdett, de nem ítélkezem. Nem azért jött hozzám.

Aida sóhajt, miközben a sörösüveget forgatja a kezében. Hallgatom, ahogy próbálja megérteni, miért engedte közel magához Gabrielt, és miért fáj neki ennyire az egész. Az önvád, amit érzek a szavaiban, mélyen megérint. Tudom, milyen érzés, amikor valaki megkérdőjelezi önmagát, és utólag próbálja összeilleszteni a darabkákat.

– Semmi baj nincs veled, Aida – mondom halkan, de határozottan. – Gabriel egyszerűen ilyen. Ő az a fickó, aki mindig talál egy módot arra, hogy elvegye, amit akar, aztán továbbálljon. Ez nem rólad szól, hanem róla. Te ennél sokkal többet érdemelsz. És hidd el, hogy nem vagy bolond. Csak ember vagy. – Egy pillanatra megállok, aztán mosolyogva hozzáteszem: – Oké, farkas, de érted, mire gondolok.

Hirtelen témát vált, amiért hálás vagyok, mert a szívügyek nem éppen az én reszortom. Persze szívesen meghallgatom, de mégsem tudnék olyan tanáccsal szolgálni, amivel valóban megkönnyíthetném a helyzetét... Elvégre én vagyok az az ember, aki évek óta titkolja a vérfarkaasságát a saját szerelme előtt, mert a lelke mélyén attól fél, hogyha kiderül az igaz valója, akkor a nő, akit szeret kihátrál a közös jövőjükből.

Amikor Aida felajánlja a segítségét az esküvővel kapcsolatban, elmosolyodom.

– Azt hiszem, Becca örülne, ha valaki segítene neki a díszek kiválasztásában. Elég nehéz dönteni, amikor folyton azt mondom neki, hogy „nekem mindegy” – vallom be nevetve. – De most nem rólam van szó, hanem rólad.

A fagyi említésére felnevetek, és azonnal bólintok. Még korábban vacilláltam is rajta, hogy a sör vagy az édesség lenne-e jobb a szerelmi bánat ellen, de nyilvánvalóan túlságosan is férfi vagyok, ezért döntöttem az üveg mellett. Felállok, és elindulok a konyhába. Néhány perc múlva egy kis doboz csokoládéfagyival és egy kanállal térek vissza. Átnyújtom Aidának, és leülök mellé.

– Na, tessék, a világ egyik legjobb vigasza. És ha még mindig úgy érzed, hogy beszélni akarsz Gabrielről, akkor itt vagyok. De ha nem, akkor elmesélhetem, hogy legutóbb Cameron majdnem összetörte a kocsimat, mert úgy gondolta, jó ötlet lenne „kikapcsolódni” egy gyors körrel a város körül. – Felhúzom a szemöldököm, és grimaszolok, hátha sikerül legalább egy mosolyt kicsikarnom belőle. A fiatalabb bátyám mindig is bajkeverő volt, aki elég sok bosszúságot okozott családon belül és kívül azzal, hogy sosem nőtt be a feje lágya.

Az ujjaim szorosan körbefonják a tollat, de a számok a füzetben nem állnak össze. Már vagy harmadszor ellenőrzöm a sorokat, és még mindig hibát találok. A mellkasomban lévő nyugtalanság sem segít. A farkas odabent mozgolódik, ásít egy nagyot, és szinte hallom a gondolatait: „Hagyjuk ezt. Kint sokkal érdekesebb dolgok várnak.” Az arcomat a tenyerembe temetem egy pillanatra, miközben kényszerítem magam, hogy figyeljek.

A csendet egy kopogás szakítja meg. Azonnal éberebb leszek, bár elsőre azt remélem, talán Becca jött haza korábban. Azonban mielőtt felkelhetnék, már csengetnek is. A kopogás és a csengő gyors egymásutánja zaklatottságot sugall. Felkelek, a szék megnyikordul alattam, és már az ajtó felé tartok, amikor az ajtó résein keresztül ismerős illatok úsznak felém. Farkasom izgatottabbá válik, amikor kinyitom az ajtót.

Aida áll ott. Az arca szinte lángol az érzelmektől, de a szeme száraz. Mielőtt megszólalhatnék, előrelép, és átölel. A karjai szorosan fonódnak körém, én pedig automatikusan visszaölelem. Az illata tele van fájdalommal és zavarodottsággal. – Mi történt? – kérdezem halkan, de már rám is zúdítja mindazt, ami történt.

Figyelem, ahogy belép a nappaliba, és szinte ledobja magát a kanapéra. A mozdulataiban ott van az a feszült energia, amit csak a fájdalom okozhat. A farkasom is figyel, érzem benne az ösztönt, hogy védelmezzen, megnyugtasson. Aida beszélni kezd, és hagyom, hogy kiöntse a szívét. A szavai kemények, önvádlók. Leülök vele szemben egy fotelbe, és hallgatom. Nem próbálom megállítani, nem szólok közbe. Tudom, hogy ilyenkor csak arra van szüksége, hogy valaki meghallgassa. Úgy érzem, hogy nem is  Gabrielre mérges igazán, hanem magára.

Amikor hirtelen felül a kanapén és rémülten körbenéz, majd suttogva a menyasszonyom után érdeklődik, felemelem a kezem, hogy megnyugtassam.

– Nincs itthon. A családjánál van – mondom nyugodtan. – És nem zavarsz. Soha nem zavarsz, Aida.

Látom, ahogy a feszült vonások az arcán egy kicsit meglazulnak, de még mindig ott van az a keserűség a szemében. – Tudod, hogy itt mindig van helyed, igaz? Akármi történt, nem kell egyedül megküzdened vele – mondom, és a hangom őszintén cseng, miközben felállok a fotelból és elindulok a konyha felé, hogy néhány pillanattal később két üveg sörrel a kezemben térjek vissza. Az egyiket Aida felé nyújtom, a másikat én magam ciccentem fel. Úgy gondolom, hogy ehhez a beszélgetéshez mindkettőnkre ráfér egy ital, akkor is, ha nem igazán hat ránk.

- Szóval Gabriel… Mint Decker? – vonom fel a szemöldököm kérdőn, miközben újra helyet foglalok. – Nem tudtam, hogy jártatok – vallom be kissé zavartan, amiért lemaradtam a dologról. Mostanában túl sok időm meg el a falkateendőkkel, az anyám állapotával és az esküvőszervezéssel, így kevesebb időm jut a barátokra. Kicsit szégyellem magam, hogy nem beszélgettem többet Aidával mostanában.