Biccentek, amikor Nora ledobja a poros lepedőt az íróasztalról, és figyelem, ahogy a reszelős hangú, vékony anyag a padlóra hullik. A felkavarodó por szinte világít a kósza fényben, mintha apró, ragyogó szellemek nyüzsögnének körülöttünk. Rubin testtartásán is érződik a feszültség, az állat kész bármelyik pillanatban reagálni, ha valami váratlan történne.

– Mit keresek? – ismétlem halkan, és csak néhány lépésnyire állok meg Nora mögött. – Valamit, ami összeköt minket… és a Llewellyn családot. – Mert hiába sejti, hogy van valami közünk Kayhez, a teljes igazságot még én sem látom tisztán. Aria feljegyzései kulcsfontosságúak lehetnek, és valójában azt sem tudom, mennyi valós információt hagyott hátra.

Nem szócsépléssel jutok közelebb a fiókokhoz, hanem odalépek, és végigfuttatom a kezem a mappákon. A papírok sarka mintha élne, a mágia pedig neszező zizegéssel érzékelteti, hogy létezik valamiféle kötés: Aria nyomokat hagyott magának, de vigyázott, hogy ne legyen minden olvasható egy laikus számára.

– Hadd nézzem – mondom, miközben elveszek Nora kezéből egy mappát, és óvatosan lapozni kezdem. A papírokon futó, kacskaringós vonalak nem egyszerű betűk, némelyik mögött talán egy rejtett kód rejlik. Aria stílusát ismerve azonban lehet, hogy ez csak valami trükk, hogy megakadályozza a kíváncsiskodókat.

A „Lackwood” szó több helyen is felbukkan, mellette gyűrűk rajzai, dátumok, összevont nevek, amik arra utalnak, hogy valami régebbi vonal után kutatott. Az ujjam a papíron elidőzik egy pillanatra, amikor egy ismerős évszámot látok: 1645. Az egyik ősi boszorkányper ideje, amikor a családunk szinte eltűnt a történelem lapjairól.

– Aria… mit találtál? – motyogom csaknem magamnak, miközben tovább lapozok. Néha felpillantok Norára, próbálom közben kiszűrni, lát-e valamit, amit én nem. – Azt sejtem, hogy Kay Llewellyn sorsa valahogy összefonódik ezzel a vonallal – folytatom még mindig alig hallhatóan. Nem nézek egyenesen Norára, de tudom, hogy a szavait nem hagyom figyelmen kívül. Megígértem egy szívességet, és most úgy tűnik, mindkettőnk számára jó, ha gyorsan a végére járunk.

– Látod ezt az évszámot? – bökök a papírra, hátrébb lépek, hogy Nora is jól láthassa. – Talán ez lesz a kulcs, ahhoz… - elharapom a mondatot, nem biztos, hogy mindent ki akarok mondani. Inkább becsukom a dossziét, és csendesen kinyitom a következőt. Egy diszkrét fuvallat suhan át a szobán, mintha valaki szándékosan küldte volna. A gyertyaláng-pótló, sápadt fény megremeg. Összerezzenek a hirtelen hűvössé vált levegőtől, majd megkeményítem a tekintetem, és halkan morgok: – Nagyon remélem, hogy Aria nem hagyott itt valami csapdát. Nem akarom pörsenésekkel az alfelemen végezni – Az ízléstelen viccelődés nem vall rám, de valamivel odébb kell pattintanom a feszültséglabdát. Lidérc megfeszül, és fülét hegyezve halk morranással fordul az egyik szekrény felé, amelynek az ajtaja halk nyikorgással résnyire kinyílik. Ha nem boszorkánycsalád lennénk, azt mondanám, hogy az egész hátborzongató.

- Nézd meg, mi van ott – hangom ezúttal már közel sem olyan udvarias, miközben Norát a szekrényhez parancsolom. Kettőnk közül Nora a feláldozható.

Az unokahúgom kérdése élesen koppan a folyosó csendjében, de nem várom, hogy Nora könnyen megelégedjen a válaszaimmal. – Aria a Lackwood-ágat kutatta – mondom tömören, és tudom, hogy ez nem fogja kielégíteni. A következő felvetése, miszerint Kay-nek köze lehet hozzánk, talán közelebb visz ahhoz a következtetéshez, amit magam is próbálok megérteni. De most nincs itt az ideje, hogy minden kártyát az asztalra terítsek. Nem, amíg én magam nem látom tisztán, mit talált Aria.

A folyosó feszültsége szinte tapintható, ahogy Nora beleegyezően bólint. A szavai, hogy jövök neki egy szívességgel, alig leplezett elégedettséget hordoznak. Jellemző rá, hogy mindig a saját javára próbál fordítani minden helyzetet, amivel a fiatalabb önmagamra emlékeztet. Éppen ezért tisztelem, ugyanakkor tartok is tőle, hogy egy napon majd ellenem törhet.

– Rendben – mondom egyszerűen, elfogadva a feltételeit. A szívességekkel mindig lehet alkudozni, később majd meglátjuk, hogy mit akar. Most viszont haladnunk kell.

Amikor Nora kinyújtja a kezét, megragadom, de a mozdulatom szándékosan finom, nem akarom, hogy fájdalmat okozzak. A penge hideg, éles élét könnyedén érintem a bőréhez, és egy apró bemetszést ejtek. Nem remeg meg a keze, nem szisszen fel. Tisztelem benne a Lackwoodokra jellemző makacs büszkeséget. A kicsorduló vércseppet ujjbegyére gyűjtöm, majd egyenesen az ajtó közepére vezetem. A fa érintésére a vér mintha apró gyökereket eresztene, amelyek beszivárognak az anyagba. Nem kell kimondanom a varázsigét, a mágia már tudja, mit kell tennie.

Az ajtó halk kattanással résnyire nyílik. Nora egy pillanatra habozik, majd óvatosan belöki, és félrehúzódik, hogy bármi is vár minket odabent, azzal először én nézzek szembe. Ez egyszerre jelent kihívást és színlelt udvariasságot.

- Félsz? - villantom rá tekintetem egy gúnyos mosollyal, de ennél tovább nem késlekedem.

A szobába lépve a csend szinte fülsiketítő, mintha az idő maga is megállt volna, hogy tanúja legyen a betolakodásunknak. A levegőben fémes és édeskés illat keveredik a mágia kesernyés szagával. A letakart bútorok árnyéka a halvány fényben groteszk alakzatokat formáz a falakon, mintha Aria emlékei maguk is életre keltek volna, hogy figyeljenek minket. A szoba lélegzik, vagy legalábbis annak tűnik, ahogy a mágia gyenge pulzálása az ajtó környékéről szinte tapinthatóvá válik. A gerincemen végigfutó borzongás emlékeztet rá, hogy nem vagyunk egyedül, bármennyire is üresnek tűnik a tér.

Lidérc hangtalanul, mint egy árnyék, követ. Borostyánsárga szemei villanásként pásztázzák a sarkokat, mintha a láthatatlan figyelőt keresnék, akinek a jelenlétét én is érzem. Nem hallok semmit, mégis ott lappang valami a szoba mélyén, egy emlék, egy energia vagy talán valami élőbb. Egy pillanatra megrázom magam, és arra kényszerítem az elmém, hogy a feladatra koncentráljak.

– Tudod, hogy hol tartja a nővéred a jegyzeteit? – kérdezem Norától, de a hangom halkan visszhangzik a szoba ürességében. A páncélként viselt magabiztosság most mintha nehezebb lenne, mint szokott.

A levegő olyan súlyos, mintha a por maga is élőlény lenne, és belélegezné minden mozdulatunkat. A mágia nem szűnik meg, ott lüktet körülöttünk, szinte halk szívverésként. Próbálom kizárni, de az érzés, hogy valami figyel, nem szűnik. Talán csak az üres szoba hatása, talán valami több. Nem érzem szükségesnek megosztani Norával az érzéseimet. Jelen helyzetben az éberségem az egyetlen valódi fegyverem.

– Ha már itt vagy, tedd magad hasznossá, nézz körül – teszem hozzá halkan, bár kissé parancsolóan. – Aria biztos hagyott itt valami nyomot.

Miközben a szoba mélyebb részei felé sétálok, észreveszem, hogy a mágia, amely az ajtót védte, még mindig gyengén pulzál a levegőben. Aria valóban nagy titkokat őrzött itt. A kérdés az, hogy ezek a titkok vajon minket szolgálnak-e, vagy éppen ellenünk fordulnak.

Sóhajtok egyet, miközben végigsimítok az ajtó keretén, és próbálok nem mutatni semmiféle gyengeséget. Nora kérdései éppen olyan kitartóak, mint a szándékom, hogy bejussak. Résnyire összehúzom a szememet. A szobában lehet a megoldás Kay átkára, és ezt csak a saját bőrömön tanultam meg igazán, mégis milyen veszélyes. Nem az Aria előtti titkolózás a célom, csupán nem akarok újabb falakba ütközni. Nincs időm hosszan magyarázkodni, legfőképpen nem Norának.

– Néhány jegyzet – mondom végül tömören, és tudom, ez kevés, de nem fogok ennél bővebben beszélni. – Aria családfakutatást végzett, és úgy hiszem, talált valamit Kayről.

Nem szándékozom túlságosan megindokolni, miért nem nyúlok a telefon után, hogy felhívjam a nővéremet. Ki tudja, mekkora hátráltatás lenne ebből? Aria a maga sajátos, furfangos logikája mentén úgyis csak titokzatos kódokban válaszolna, ahogy rendszerint szokott. Vagy csak fogná magát, és hazautazna Spanyolországból. Túl sok időt venne igénybe, annak pedig szűkében vagyok.

– Nem kell mögé többet gondolni – teszem hozzá, és próbálom semleges tartani a hangszínemet, mégis érzem, ahogy átsejlik benne a sürgetés. – Valamit keresek, ami segíthet. Nem azért, hogy Aria orra előtt titkolózzak, hanem mert sürgős.

Nem szeretem hosszasan magyarázni a részleteket, de tudom, hogy Aria és Nora közt szorosabb a rokoni kötelék, mint köztünk – legalábbis hivatalosan. Az agyamon átfut, hogy én is használhatnám a véremet, hiszen valójában Aria és én is féltestvérek vagyunk, de ezt Nora nem tudhatja, és túl sok kérdésre adna okot. Ezzel szemben, ha Nora adja a vért, senki sem gyanakodna.

Még egyszer kinyújtom a kezem, némán intek neki, hogy jöjjön közelebb. Türelmem fogyóban, de látszólagos nyugalommal várom a reakcióját. Lidérc közben zordan hegyezi a fülét, mintha ő is tudná, milyen jelentős pillanat készülődik itt. Ez az ajtó jelképe mindannak, amit el akarok érni: megoldást találni Kay problémájára, megismerni Aria titkait, és megszilárdítani a saját helyemet a családon belül. De amíg ez a vérmágiával védett út zárva marad, addig én is a bizonytalanság folyosóján toporgok, akárcsak Nora és a hatalmi játszmánk.

– Csak cseppnyi vér, nem több – ismétlem, türelmetlenül. – Azt hiszem, egyikünknek sem hiányzik, hogy napokat vesztegessünk ezzel. Segíts, és én is megadom, amire szükséged van. Elvégre valamit akarsz, nem igaz? – vonom fel a szemöldököm. Úgy vélem, hogy másként nem bukkant volna fel éppen most ezen a folyosón.

Mélyet sóhajtok.

– Nézd, én sem szívességet kérek. Csak azt, hogy ne állj az utamba. Téged sem kötöznélek le, ha épp valami fontos varázslat után kutatnál, igaz? – Lidérc felmordul, érezhetően ingerülten várja a folytatást. – Mi lenne, ha együttműködnénk? Csak egyszer. Nekem is sokkal egyszerűbb, neked is. – Az utolsó megjegyzésben ott a hűvös sugallat, miszerint hajlandó vagyok más eszközökhöz fordulni csak azért, hogy megszerezzem tőle azt a cseppnyi mágiával telt vért, amire szükségem van.

A kezemben tartott penge hidegen megcsillan a fényben, pont úgy, mint a köztünk húzódó sötét felismerés arról, hogy sosem találjuk meg a közös nevezőt. Mégis remélem, hogy most az egyszer talán el tudunk jutni valahova.

A folyosó komorló hűvössége nem zökkent ki, bár a varázslat és a csalódás összesúgtak bennem. Az ajtó most, hogy Aria nincs itt, merev és nehezen nyitható, mintha valami ősi, titkos védelem ölelné körül, amit nem láthatok. Képességemmel érzem a kemény faszálak között lükető mágiát, ami úgy tapasztja össze az ajtó rostjait, mint a legádázabb ragasztó. Úgy hiszem, akkor sem jutnék be könnyedén, ha felrobbantanám. Azonban nem engedem, hogy ez a kis akadály megállítson. Biztosan van valami nyitja, Aria mindig hagyott egyfajta kiskaput a védővarázslataiban, arra az esetre, ha történne vele valami… A puszta gondolattól is borzongás fut végig a gerincemen. Semmi baj, Aria Spanyolországban van. Biztonságban.

De a hang, ami végül megszólal, eltereli a figyelmemet. Nora.

Már ismerem a stílusát, a keresztbe font karokkal, a büszke tartásával. Nem lep meg. Tekintetem nyugodt, de azért érzem, hogy valami elfojtott feszültség van a levegőben, amit hetyke mosollyal veszek tudomásul. A kérdése, amit hozzám vág, inkább egy színjáték, mint valódi kíváncsiság.

- Nem nyilvánvaló? – kérdezem csevegő hangon, tenyerem továbbra is a fa hűvös, ellenálló rétegein nyugtatva. – Aria nincs itt, hogy beengedjen, így magamnak kell gondoskodnom a bejutásról – mondom teljesen nyugodtan, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Mindketten tudjuk, hogy kedvenc rokonunk nem véletlenül zárta le a szobát, ha azt akarná, hogy ki-be járkáljunk a holmijai között, az ajtó nyitva lenne. – Ha nem tudsz segíteni, akkor ne hátráltass, kedves kuzin – teszem hozzá, sötét pillantásom elszakítva a rideg vonásoktól. Azt hiszem, hogy az unokahúgom jobban hasonlít rám, mint amennyit hajlandó lennék elfogadni. Sajnos a hatalom iránti vágyunk is hasonló, és mindketten szeretünk dominálni a beszélgetésekben.

- Ha felhívod, kérlek tudasd vele, hogy üdvözlöm – tekintetem fel-le jár az ajtón, még mindig a rejtvény kulcsát keresve. Amikor hirtelen eszembe jut valami. Felemelem a kezem, és vakon intek Nora felé. – De előbb gyere ide – kicsit finomítok parancsoló hangélemen, amikor kelletlenül hozzáteszem. – Kérlek.

Ha az unokahúgom engedelmeskedik a kérésemnek, a zsebembe nyúlok, és előhúzok egy apró kis tárgyat, amit kinyitva egy keskeny penge lesz látható.

- Add ide az ujjad! Szükségem van egy csepp véredre – mindezt olyan hangon közlöm vele, mintha semmi szokatlan nem lenne a kérésemben.

A folyosó hideg, a falak sötét árnyakat vetnek, mintha mindegyik egy-egy titkot őrizne. A Lackwood kúria mindig is a titokzatosságával vonzott, de most valami sötétebb lappang a levegőben. A labor ajtaja előtt állok, kezemet a hűvös fából készült kilincsen tartva. Aria egy ideje távozott, és én biztos vagyok benne, hogy valami fontos dologra bukkant a jegyzetei között. Családfakutatás, tudom, hogy foglalkozott vele. Az egész történet érdekel, talán többet derített ki a vérvonalunkkal kapcsolatban, mint amennyit elmondott. Ha pedig ez így van, akkor a válaszok ott vannak egy karnyújtásnyira. A zárt ajtó mögött. Aria azonban most nem segíthet nekem, és az ajtó, amit ő maga varázsolt biztonságossá, most mereven zárva marad.

Varázslatot olvasok rá, minden egyes szó tiszta és pontos. De semmi. Az ajtó nem mozdul, mintha valami rejtett erő állna ellen. Szitkozódom, hangom elhal az üres folyosón. Nem szeretem, amikor valami így ellenáll. A mágiát, amit használok, mintha teljesen elnyelné a hely, mintha az egész szoba valami ellenálló, élő organizmussá válna.

Lidérc ott fekszik a folyosó végén, sötét bundájával és borostyán szemével, amelyek most rám szegeződnek. A kutya mozdulatlanul figyel, mintha minden egyes rezdülése hozzám tartozna. Egészen addig, amíg egy halk morranás nem szakad fel a torkából. Az állat feláll, fülét hegyezi, és én tudom, hogy valaki közeledik. A cipőtalpak kopogása egyértelművé teszi, hogy az érkező Nora. Az unokahúgom.

Csak futólag pillantok rá, de nem zavartatom magam.

- Segíthetek?  – kérdezem tőle, mintha éppen nem én lennék az, akinek problémát okozott egy zár feltörése. Az ajtó nem enged, és most már az unokahúgom is itt van, hogy a szokásos ítélkező pillantásával figyelhesse a ténykedésemet.