Bár szeretnék hinni a szavainak, tudom, hogy kevésbé hagytam mély nyomot az osztálytársaimban. Amikor kellett volna, hogy letegyem az alapköveket, otthon voltam és küzdöttem az emberi értékeim megtartásaiért. Bár a családom rengeteget segített. Még is kívülállónak éreztem magam. A farkasoknál túl emberi, az embereknél pedig túl természetfeletti voltam. Ez pedig bennem hagyott mély nyomot.
Az ő szavai teljes mértékben azt mutatta be, amit én érzek. Az egyetlen napom mikor nem kell aggódjak az a mai. De az sem ép felhőtlen, hiszen gyenge és védtelenné váltam. Az a plusz, ami miatt teljesnek éreztem magam elillan. Csak egy emberként létezem a világunkban.
- Boldog felnőtté válást – hangom olyan keserű, mintha a legfanyarabb citromba haraptam volna bele. Mert ez végig ott fog lengni a fejünk felett. Az állandó kontroll, ami bemutatja azt, hogy a felnőtt éveink mennyire nehezítettek lesznek, míg nem találjuk meg az egyensúlyt.
- Mindig kell egy mentő opció, ha nem is használod, megnyugtat a tudat, hogy ott van – vonom meg a vállam most már mosolyogva. Nem kívánom, hogy valaha is megtörténjen vele, de attól függetlenül nekem is biztonságot ad, hogy bármelyik unokatesómat felhívhatom, hogy el kéne egy kis segítség. Ha azonnal nem is, de ott lennének. Apa pedig biztosra veszem, hogy mindent eldobna, hogy megmentsen önmagamtól.
Titkok említésére megrezzenek. A két világ más, még is hasonló. Titkok fedik az életünket, amitől lehet, hogy a józan ész elszaladna, ha csak megpróbálnánk egy apró részletet felfedni a mindennapjaikból. Amire más nem gondol, hogy mennyire összetett.
Ha szobámba vagyok mindig arra gondolok milyen csak úgy beszélgetni. Hogy nem félnek és nem méregetnek, hogy mikor fog elragadni a hév. Most, hogy bele kerültem, teljesen random szituációként megkönnyebbülök. Nem a család, nem a falka tagjai. Bár évekig voltunk osztálytársak, a kötelező szóváltáson kívül nem hiszem, hogy egymáshoz szóltunk volna. Akkoriban más gondok nyomták a vállam, mint sem beszélgetésekbe elegyedni vagy barátságokat kötni.
A víz fodrozódása megnyugtat és a sötét mélybe meredve hallgatom a szavait. Nem tudom mennyire szeretném ha a végtelen sötétség továbbra is rabul ejtsen, miközben a vízben vagyok. Felpillantok rá és érzem a szavai mögött rejlő szinte hangtalan ígéretet. Csak elmosolyodom.
Erről szól az életem. Mindenki segíteni akar és ez nem jó érzés. Fájdalmasság járja át a porcikámat, ahogy bólintok végül.
- Lehet nem is kell több, egy pillanat, ami megvolt. A lélek megkönnyebbült és ezzel ha csak ideig-óráig de nem agyaltál azon, ami benned van – mosolyodom el. A sors eddig nem volt kegyes hozzám és várom, szinte már epekedek azért, hogy megérkezzen a tipikus rossz pillanat, ami elrontja az emléket. Vagy tönkre teszi a pillanatot.
Próbálok rá jönni, hogy szavai mögött mi bujkál. A kíváncsiság vagy a félelem. A telefonomat a kezembe veszem, hogy apának jelezzem minden rendben velem kicsit még maradnék a barátaimmal. Oké, füllentés a többesszám. De így megnyugszik.
Felpillantok a holdra, amint visszakérdez és végül a hátam mögé lesve látom, hogy a gardedámjaim eltűntek. Hívja őket az ősi erő és a zabolázatlan szabadság. Csak egy sóhajjal teszem vissza a hátsózsebembe a telefont a félig megírt üzenettel. A félelem átjár, a szabadság, amire vágyakoztam mellbe vág és a félelem lesz úrrá rajtam.
- Igazad van, nem hiszem, hogy ez jó ötlet – bólintok végül, ahogy távolabb lépek és zsebre teszem a kezeimet.
- Azt hittem te más vagy, hogy nem félsz tőlem. De nem baj, megértem – vonom meg a vállam és a cipőmet nézem.
- Jobb ha megyek, ne feledd az egyetlen aki meggátol abban, hogy több legyél az ön magad – suttogom, ahogy végül megindulnak a lábaim vissza felé.  

Kay & Harper Not a single one of the cells that compose you knows who you are, or cares. ⋆ outfit

A bennem rejlő farkas távolsága, amit a teliholdnak köszönhetek könnyebbé teszi a kommunikációt. Nem kell félnem attól, hogy baj történhet. Eddig rossz volt, kívülállóként látni a családomat, ahogy erejük teljében vannak körülöttem. Ahogy törik a fejüket, hogy lehetne ezt a problémát megoldani. De megváltozott minden, mintha egy pillanatra csak én lennék. Harper, az a lány, aki örömmel csacsogott bárkivel, aki mindenkit meghallgatott és igyekezett segíteni mikor lehetett.
Régen éreztem magam ennyire emberinek, még sem sebezhetőnek. Aki csak eljött sétálni és beszédbe elegyedett egy osztálytársával, akivel korábban talán a köszönésen kívül semmit nem beszélt. Azért is volt érdekes hallani, hogy mennyire másképp állunk a jelenhez. De ez nem rossz, mindig jó ha megtudod hallgatni mások véleményét és talán tanulhatsz is belőle. Ahogy eddig epekedtem a bálért és utáltam mindent magamból, amiért nem mehettem el. Erre simán rá vág egy olyan riposztot, hogy nem is érdekel már. Csak azt a ruhát bánom.
- Hát valószínű, hogy nem fogunk vele így összefutni. Bár kitudja – vonom meg a vállam. Nem sok osztálytárssal találkoztam azóta. - Tudtad, hogy ő volt az egyetlen, aki elhívott a bálba? - nevetek kissé keserűen, hiszen nem adtam rá okot, hogy megtegye. - De hallottam, hogy Kathy lett a végső döntése – vonom meg a vállam. A lány az osztály királynője volt, amit kiejtett a száján úgy volt. Tökéletesen manipulálta a társait és a tanárokat.  - Nem mozdulok ki, csak néha felbukkanok, mikor tudom, hogy nem lesz mindenhol ember – vallom be. Csak egy megkopott emlék leszek, ha lesz olyan aki emlékezzen rám. Sok mindent nem okoztam, hogy mély nyomokat hagyjak.
A felnőtté válásra csak egy fájdalmas sóhaj hallatszik ajkaim közül és nem válaszolok. Hiszen az utam meg van írva. Sok fájdalommal.
Ezért is örülök, hogy hamar az ő terveire terülődünk. Örömmel hallgatom, hogy mennyire bátran vág neki annak, amit más nem biztos, hogy a köreinkből bevállalna. Amiért hihetetlenül tisztelem.
- De ha már nehéz és úgy érzed, hogy a zuhanás fáj, akkor van telefon, modern világ. Hallgatni is tudok – mosolyodom el, burkoltan jelezve, hogy ha igényt tart rá, bármikor kereshet, a mai világban nem probléma a távolság. Hiszen egy üzenet azonnal ott van a másiknál. Legalább addig sem a magam bajára koncentrálok. Másoknak is van problémájuk, sokkal nagyobbak. Ezért is igyekszem bátorítóan mosolyogni. Mert tudom, hogy néha többet minden szónál.
Bár a világ gyönyörű helyeket őriz, amiket örömmel felkeresnék, de tudom, hogy az én világom Rose Harbor határain belül van és ezzel megpecsételve a sorsom. Nem jelenti azt, hogy itt nem találhatok egy helyet, ahol elvonulhatok.
- Ha megmutatnám már nem is lenne titkos – nevetek fel, ahogy visszakérdez, fel sem tűnik, hogy mennyire repül amúgy is az idő, mióta beszélgetünk. Szinte mindent érintve. Kicsit könnyebbé válik a lelkem is, kicsit a régi lehetek. Ha csak ez addig tart, míg egymás társaságában leszünk.
- Apa a széltől is óv, szerinted pont a tengerbe enged be? - nevetek a kérdésén, mert azért érződik, hogy mennyire más világból származunk, leginkább az, hogy nem beszélgettünk még ennyire mélyen. Vagy nyíltan. - Arra készülsz, hogy bele dobsz a vízbe és megnézed, hogy fulladok meg? - mosolyodom el, bár a kérdés kissé aggodalmas hangvételű. Még sem hiszem, hogy ilyen megfordulna a fejébe. Viszont a mosoly hamar az arcomra fagy, ahogy az ösztönösségről beszél. A legnagyobb gyenge pontomra tapint rá. Amitől csak megremeg. A hold megjelenésével az erőm is lassan távozik, miközben a többiek valószínűleg erejük teljébe kerülnek. Ennyit az ösztönösségről.
- Kitudja, bármi lehetséges. Amúgy sem úgy indultam el, hogy ma Kay lesz a célpontom – engedem el kissé magam, mint sem befeszüljek olyan miatt, ami ellen jelenleg úgy sem tudok tenni. Megragadom a pillanatokat, amik emlékeket fognak hagyni a fejemben.
A sétánk már egészen szürkületbe borít mindent, amikor ki érünk a móló végére és átölelve magam a semmibe pillantok. Vágyakozva arra, hogy minden így maradhasson. Szavai törik meg egyedül a belső csendességemet. Felé fordulva figyelem, ahogy kissé bátortalanul áll elő a kérdésével. Csak egy halovány mosolyt kerekít az arcomra.
- Sokat voltam egyedül, talán többet, mint kellet volna. Ma este telihold van, de szívesen maradok veled. Spontán születnek a legjobb dolgok, nem igen volt még ötletem – suttogok halkan, hiszen az őrszemeim morgása kissé megzavarja a pillanatot, viszont tudom, hogy úgy is elfognak menni. Magamra maradok. Védtelenül. Ami megijeszt, de közben izgatottan is várom.

Kay & Harper Not a single one of the cells that compose you knows who you are, or cares. ⋆ outfit

Bál mint témakör elég érdekes egy fiúval megvitatni. De úgy tűnik, hogy nem zavarja továbbra sem. Én pedig próbálom meggyőzni magam, hogy nem is volt olyan jó, nem sokról maradtam le. Figyelmesen hallgatom, hogy igaz kibújik a válasz alól, nem feszegetem továbbra. Mindenkinek meg van a maga kis titka és nem kell mindent elmondani. Attól, hogy kellemes a hangulat. A csend néha beszédesebb, ha ketten hallgatnak.
- Próbálkozott, de aztán elkopott, meg én is az osztályból – nevetek fel, ugyan is már annyi hiányzásom volt a holdfázisok miatt és a farkas megvadulása okán, hogy otthonról kellett tovább vinnem a tanulmányaimat. Így nem kellet kibúvó, hogy éppen miért nem vagyok ott az órán. Vagy miért kell elrohannom.
Sosem gondoltam, hogy valaki egyetemre menne, akiben több lakozik. Hiszen a sorsunk amúgy is előre meg van írva, így felesleges azon gondolkodni, hogy milyen lenne ha. Viszont van benne valami energetikus és bátor, hogy bevállalja. Hogy a sarkára áll és nem hagyja ennyibe. Többet akar és talán még annál is többet. Ez pedig egész imponálóvá válik. Hogy igen is van más út, kilehet lépni a megszokott vasketrecből. Csak elég eltökéltség kell hozzá.
Mintha kisebb megkönnyebbülés szaladna végig rajtam, hogy nem a világ végére megy. Bár fogalmam sincs, hogy miért. Lehet csak a hold kavarja meg bennem az érzelmeket. Telihold lesz, sosem tudom, hogy mit hoz ki belőlem.
- Nézd úgy, hogy elég messze ahhoz, hogy kitárd a szárnyaidat. De elég közel, ha zuhannál legyen aki elkapjon – morfondírozom egy pillanatra. Hiszen bármi történjen a család az család, ott lesznek ha támogatni kell. Gondolom. Nem mélyültem el a családja történetébe.
- Ha te nem hiszel magadban senki nem fog. Ezt tartsd észbe, a legnagyobb támogatód önmagad vagy – mosolyodom el, hiszen én is ezt hallgatom otthon, mikor úgy érzem, hogy semmi nem megy a farkasommal. Ha másért, talán ezért megérte, most ugyan ezt elmondhatom neki is. Mert akkor még nem hittem ezekben a szavakban. De talán boszorkányként könnyebb az útja. Bár érzem, hogy nem. Rögös és kemény. Látszik a szemében és a hangja is arról árulkodik, hogy nem lett könnyebb attól, hogy az ősz közeledtével másik városban fogja tölteni a mindennapjait.
Viszont nem szeretnék átlépni semmilyen határt, így hamar elterelem a témát valami kellemesebbre, ami nem a világunk harcairól szól. Bár nem tűnik úgy, hogy zavarná, még is nem szeretném ha más is hallaná a kételyeimet.
Mellesleg a földrajzot szerettem legjobban. Turizmus pedig csak szívfacsaró volt, látni azt a rengeteg helyet, ahol látszólag semmi probléma csak a gyönyörű táj és a csend. Nem szeretem az állandó némaságot, viszont néha jól esik, hogy nem akarja más kimosni a fejed.
Lassan emelem fel a tekintetemet. Mert kétlem, hogy valaha elhagyom a várost huzamosabb időre. Az, hogy a csendes helyet említi elmosolyodom.
- Van egy csendes hely itt is. Bár nem olyan szép, de megteszi – vonom meg a vállam. Sokat sétálok az erdőbe és akkor akadtam rá, az az én titkos helyem. Már amennyire titkos hiszen a farkasok úgy is megérzik a szagokat.
- Nem tudok úszni – rázom meg a fejem szinte azonnal rá vágva. Mellesleg szerintem ki is akadnának a szüleim ha közölném, hogy a mólóról ugráltam a vízbe, mint a többi velem egykorú. Szokták mondani, hogy töltsek több időt velük, de úgy gondolták a falkán belül.
- Én? - meglepődöttségemet még talán még leplezni sem tudnám. Annyira megszoktam, hogy minden pillanatban más veszi át az irányítást felettem, hogy el se hiszem, hogy ezt hallom. Talán kissé hevesebben is lelkendezem, ahogy lassan elindulok a vége felé.
- Tudod, hogy ma többet beszéltünk, mint az egész gimis éveink alatt? - fordítom felé a fejem, hogy rá nézzek, miközben szedem a lábaimat. Néha kipillantva a víztükörre.

Kay & Harper Not a single one of the cells that compose you knows who you are, or cares. ⋆ outfit

- Nem értelek, szükséges? Ezt hogy érted? - hiszen nem kötelező, csak olyan alkalom mikor nem kell megtanulni semmit, csak jól érzed magad. Egy fajta nyomás esetleg a srácokon van, hogy megfelelő társakká váljanak és kihozzák a legjobbat a választott lánynak. Gondolom nem szeretne senki egy tinilányt magára haragítani. Ezen mondjuk el is mosolyodom, ahogy elképzelem az osztály nagymenőit, ahogy toporzékolnak, mert a csokor nem illik a ruhájukhoz. Nekem ez szükségtelen, de vannak olyanok, akiknek ebből áll a világ. Ilyenkor irigylem, hogy csak ennyi a problémájuk. Viszont ennél jobban nem szeretnék bele folyni.
Talán ezért is a pillanatnyi merengés, ahogy a víz hangjai bekúsznak a fejembe és szinte csalogatnak. De nem szabad. Elég nekem ez a kis pad is, amin kényelmesen elhelyezkedtem, hogy ne érezzem kívülállónak magam. Persze nem úszom meg, hogy ne legyen pár szem, akik rám tapadnak. Ők sem sokáig lesznek jelen, mert nekem is haza kell menjek. Ma nem lehetek sokáig a szabadban. Tisztában vagyok vele. Tudom, hogy csak védelem és nem pedig a vasszigor miatt vannak távol még is közel.
Óvatosan bánunk a szavakkal, mintha érezné, hogy nem lenne jó ötlet elmélyedni. Míg vannak akik valószínűleg minden információt átnyújtanak apámnak.
- Melyiket választottad? - kerekednek ki a szemeim. Nem voltam sokat bent az iskolába, így kimaradt ki merre fog elindulni. Viszont meglepő, hogy Kay egyetemre fog menni. Hirtelen üressé válok, mintha egyedül maradnék a mólón és csak úgy nézem, mintha nem hinném el, hogy elmegy. Vagy csak várom, hogy jót nevessen rajtam és közölje, hogy csak poén volt. De az pedig nem ő lenne.
- Szerintem több van benned, mint mindenki gondolja. De ezt csak te tudod bebizonyítani – elpillantok oldalra, hogy még lejjebb vegyem a hangerőt. - Menni fog, én bízom benned – suttogom végül. Bár lemerem fogadni nem az én bíztatásomra várt eddig sem. Nem vagyok ellene, hogy a fajok barátok legyenek. De nem mindenki ujjong, hogy ha egy boszorkány és farkas barátok lennének. Nem akarom bajba sodorni. Amúgy is úgy tűnik, hogy nem sokáig marad itt.
Mosolyom hamar alább hagy, ahogy a mondatai a lelkembe vájnak és megmerevedek.
- Nem könnyű magaddal viaskodni – pillantok rá végül, mintha menedéket várnék, vagy azt, hogy megértse nem olyan könnyű megtalálni azt az aranyközép utat amit elvárnak egy farkastól. Főleg, hogy az egyetlen oka, hogy biztonságban érzem őt, hogy a farkasom ilyenkor visszahúzódik és nem fog előbújni.
Ezért is akarok más téma felé evezni és nem meghallani a rosszalló morgásokat. Az órára pillantok. Majd csak elmerülök az álmaimban.
- A borvidékek, a rusztikus épületek. Azok a helyek, amikről tanultunk – lekendezek egy pillanatra, nem Párizsra gondolok, ahol az emberek tapossák egymást, hogy ott legyenek a toronynál. Az annyira mű és zsúfolt. Én a déli részére gondolok, ahol nincsenek sokan. -
- Ott olyan szép helyek vannak, a házak szinte a sziklaperemen, tényleg csak a csend és a hideg – bólintok, néha mikor nincs programom az országokat szoktam nézegetni, ahova biztosan nem jutok el, de mennyivel másabbak. A kultúra és a világnézet is.
Ezért is köti le a figyelmem a madarak játéka. Felállva leporolom a nadrágomat és körbe pillantok.
- Ugrottál már le onnan? - mutatok a móló végére, amit említett. - Megnézem, jössz?    

Kay & Harper Not a single one of the cells that compose you knows who you are, or cares. ⋆ outfit

Megingatom a fejem, ahogy meséli a bált, szinte leegyszerűsíti olyanná, ami kevésbé mar a lelkembe, mintha egy semmiséggé tömörítené. Tudtán kívül is megkönnyebbülést okoznak a szavai.  Hiszen otthon mindenki fejéhez hozzá vágtam, hogy a legjobb dologról maradtam le. Erre most jön és szinte leírja, hogy csak fel van fújva.
- Azért az már nagy dolog, ha az osztály legcsendesebb sráca is eljutott. Sőt, még talán egy picike jó emléke is marad – mutogatom a kezemmel a lehető legkisebb távolságot, hogy szemléltessem, azért figyelek rá. Bár néha úgy tűnhet, hogy nem törődöm másokkal és csak a saját bajom börtönében vagyok, szokott érdekelni más is. Szeretem meghallgatni azt, amit mások ki akarnak adni magukból. Kell egy fajta bizalom, hogy elmerd mondani, hogy a lelked megkönnyebbüljön.
Még sosem éreztem ezt. Hogy a némaság, ami ott lóg közöttünk kellemesen simogat. Nem akarok mindent megtörni. A legjobb benne, hogy nem érzem magam egyedül. Még ha tényleg csak a tenger moraja töri meg a teljes csöndet, itt van és dolgozik.
Amikor kiderült, hogy nem vagyok szokványos farkas, felépítettem egy világot magamba. Hogy ne lehessen elérni. De ne túl magas, hogy ha kikívánkozik belőlem a kíváncsiság ne legyen bonthatatlan. A két világ háborúban áll a szívemben. Csak a móló végére tekintek, ahol le szoktak ugrálni a vízbe. Ilyenkor lennék egy tini, aki örömmel veti bele magát a vízbe és hagyja, hogy a hullámok játszanak a testével, mintha csak egy marionett bábú lenne. Nem félni semmitől. Esetleg, hogy elnyel a mélység. De az álmaimban mindenre képes vagyok.
Kérdésem persze tovább lóg a levegőben. Neki is meg kell válogatni a szavait? Mert olyan, mintha mindent kiadnánk magunkból, de ott van egy rács, ami visszafogja a szabad áramlatot.
- Mihez kezdesz most, hogy vége a giminek? - egyszerűsítem le a kérdést, mert látom, hogy nehezen akar megnyílni. Nem szeretném ha erőszaknak venné. Csak leteszem a lábamat újra a földre és előre dőlök. Kíváncsian fürkészem az arcát. Mintha azt akarnám megtudni, amit nem mond el. Valószínű, hogy az lenne a valóság. Ami jobb ha fedett marad. Nem léphetünk csak úgy át azon, ami bennünk rejtőzik.
- Prózai – mosolyodom el, mert igen. Olyan válasz, hogy meg is kaptam, meg nem is. Igazából olyanra fordítom, amire szeretném. De persze nem fogom erőltetni, hogy elmondja. Mert látszik, hogy van valami, ami nyomja a lelkét.
- Megtalálni saját magam – nagyot nyelek, mert ezt még senkinek nem mondtam el. Bár valószínűleg a falka és a családom tudja. De a farkas bennem nem sok szabadteret hagy nekem. Mélyet szippantva a levegőbe körbe pillantok. Mintha éreznék valamit, de gyenge vagyok, így csak ismerős arcokat kutatok. Hát persze, mindenhol őrszemek.
- Remélem megtalálod a tökéletes lépést, amivel megoldod azt a csomót, ami benned van, Kay – enyhe metafora, hiszen végig egy kötelet csomózott és ideje lenne, ha a sajátját kitudná oldani. Ezzel talán könnyítene a helyzetén.
- Hova szeretnél eljutni, ha mondjuk most felpattanhatnál egy hajóra? Én Franciaországba – nevetek fel halkan, ahogy egy pillanatra emberi énem bukkan fel, minden féle elnyomás nélkül. Szerettem álmodozni és talán még mindig meg vannak azok az álmok, amik jó kedvre derítenek. Ezért is halkul el a nevetésem felváltja a könnyed mosoly, amit a sirályok játéka az égen vált ki.    

Kay & Harper Not a single one of the cells that compose you knows who you are, or cares. ⋆ outfit

Ha lakozik benned valami, ami gyilkos ösztöntől felfűtve robban ki belőled, akkor örökké csak rettegsz, hogy mikor fog megtörténni. Kinek fogsz ártani és mekkora lesz a kár. Amikor a bennem szunnyadó farkas szinte lemenekül a telihold erejétől, akkor van egy kis időm, hogy ember legyek. Bár nem tudom melyik félelmetesebb, védtelennek lenni vagy egy időzített bombaként az emberek között lenni. Egyik sem túl komfortos. De megtanultam, hogy is kell láthatatlan lenni és csak arra gondolni, hogy megteremtsd azokat az emlékeket, amikbe örömmel kapaszkodsz, amikor elnyel a valóság.
Ahogy a bálról beszél csak egy félmosoly kúszik az arcomra. Mert igen csak egy hely, ami ki van cicomázva, szól a zene és a fiatalok megpróbálnak felnőttek lenni egy estére, szép ruhában. Csak nagyot nyelve merengek a tenger hullámaiba. Nem szólok, én sem tudom, hogy van-e értelme tovább boncolgatni azt a fájdalmat, ami sosem múlik.
- Sikerült? Mármint szebbé tenni? - kérdezem végül halkabban, mintha nem is én kérdeztem volna. Közben pedig nagyon is érdekel a válasza. Valahogy nem érdekelt sosem, hogy a fiúk milyen véleménnyel vannak a bálokról, a lányok sokkal jobban fel voltak pörögve miatta, minden arról szólt, a szünetekben is ez volt a fő téma. Talán ezért is éreztem sokkal jobban kívülállóként. Mikor kiderült, hogy mi a pontos dátum, nem is kellett otthon elmondani. Az újhold akkor tetőzött.
Bólogatok aprókat, már nem is annyira fájó, hogy nem lehettem ott. Abban igaza van, hogy a sok ember és a hangos zene eltompít mindent. Szeretem a zenét, de kellő mennyiségben, minőségben és hanggal. Így csak elmosolyodom a válaszán. Tényleg sikerült úgy beállítania az egészet, hogy még talán örüljek is, hogy nem voltam jelen.
Tetszik, hogy a csend sokkal beszédesebb közöttünk, mint a szavak. Kizárva minden zavaró jelenséget, csak a víz csapdosását lehet hallani és nem érzem a nyomást, ami rám szokott zúdulni. A figyelem megoszlik a kötél, a víz és köztünk. Ezzel nem magára vonva a figyelmét, elbitorolva az apró részletektől. Amiért amúgy itt vagyunk. Ő dolgozik, én pedig csak élvezem, hogy a csend körül ölel.
- Pont azért, mert nincsenek sokan és nem kell.. - harapom el a mondat végét. Néha jobban oda kéne figyelnem a szavaimra, mert még sem lengethetek meg egy fehér zászlót, hogy védtelen vagyok, kitéve minden zűrzavarnak. Így gyorsan elterelem a figyelmet a kérdéssel, ami jobban hangzik, mint az én hebegésem.
Bár úgy tűnik, hogy nem szeretne válaszolni. Ahogy egy pillanatig megakasztja egy rutin faggatózás. A félelem újra átölel, hogy rosszat tettem, hogy álljak fel és induljak vissza. Ott, ahol mindenki sütkérezik a hold energiájába, ahol csak méregetnek. Ahogy a kíváncsiság és a szánalom átjárja az aurámat. Lehunyom a szemem egy pillanatra, sehol nem jó. A magány régi barátom feltűnik és suttog a fülembe, hogy induljak meg. Feleslegesen akarok másokkal beszélgetni, én nem vagyok oda való.
Bár mikor megszólal megkönnyebbülök még is még mindig ott van az apró kapirgálás, ami azt súgja, hogy ideje lenne tovább állni.
- Értem – bólintok, ahogy még egy utolsó pillantást vetek a csomókra, amiket olyan szorgalmasan és figyelmesen köt.
Egy apró cinikus horkantás csúszik ki a számon, ahogy azt mondja, hogy amúgy elég sokat sodródik. Ez ismerős. Csak hagyod, hogy minden és mindenki megmondja mit tegyél, hogy tegyed. Mikor el vagy veszve önmagadban. De persze nem válaszolok, csak némán felhúzom a lábaimat magam elé átölelve burkolózom a semmibe. Megszokott kis védekező mechanizmusom. Már fel sem tűnik.
Bár elég keveset beszéltünk az iskolában is, meg amúgy. Elvoltunk a kis világunkban. Még is úgy érzem, hogy oka volt. Két külön világ. Ha jelenleg nem én lennék a világ leggyengébb farkasa, még bajt is okozhatnék. Bánthatnám. Miközben a vágyakozás ott leng a levegőben. Épp annyi szót pazarolni, ami nem okoz fejfájást. Ügyelve, hogy ne csússzon ki olyan szó a számon, amit nem hallhat.
Hevesen veszem tudomásul, hogy jobb is lenne ezt nem erőltetni tovább, amikor megakaszt. Meglepetten pillantok rá, mert hát nem úgy tűnt. Így csak egy néma bólintással a helyemen maradok.
- Én jelen vagyok – grimaszolok. Vele ellentétben nem tudok úszni és biztos, hogy nem szívesen ülnék hajóra se. Elég ha csak itt ücsörögve nézem, ahogy a vízben siklik és megtörve a hullámokat megállíthatatlannak tűnik. Szabaddá válik ahogy elindul az ismeretlenbe, akár egy hős, aki tudja, hogy több van benne, mint amit valaha elérhet.
- Merre visz az utad tovább? - hajtom a fejemet a térdeimre és úgy nézek rá. Vége a sulinak, megkezdődik a nagybetűs élet. Legalább neki biztos tervei vannak. Le merem fogadni.    

Kay & Harper Not a single one of the cells that compose you knows who you are, or cares. ⋆ outfit