Őszintén, egy pillanatig azt sem értem, mi történik. Csak lazán odabököm, hogy „nem fogom szétkürtölni a titkodat”, erre Navi úgy reagál, mintha éppen bejelentettem volna, hogy óriásplakáton hirdetem a srácot, aki bejön neki. Komolyan, csak viccnek szántam! Tényleg úgy néz ki, mintha a feje tele lenne pomponokkal, ha egy ilyen apróságtól ennyire kiakad.

Egy pillanatig ledermedek, ahogy látom, mennyire kiborul. Őszintén, nem is értem, mit mondhattam pontosan, ami így belé mart. Már éppen kinyitnám a számat, hogy szóljak: “Várj, nem úgy gondoltam!” – de már késő, összekapkodja a cuccait és kibiceg a teremből.

– Várj már! – szólok utána kicsit talán túl hangosan, de csak a sulifolyosó és a zengő léptei válaszolnak. Megrázom a fejem, és úgy döntök, egyáltalán nincs humorom mások hisztijével foglalkozni, elég a sajátom.

Lassan összeszedem a cuccomat, és mikor végre kiérek az iskola épületéből, látom, hogy apám már a kocsival vár. Hatalmas sóhajjal indulok felé, pontosan tudom, hogy a rideg tekintet mögött kész kiselőadás készülődik hazáig tartó út gyanánt. Nem is próbálok szabadkozni, mert úgyis csak annyit hallok majd, hogy „semmi felelősségérzet”, meg „nem tanultál meg viselkedni” – tipikus műsor. Belehuppanok az anyósülésbe, és a fejemet az ablaknak döntve bámulom a kinti világot, miközben apám szájáról pergő morális eszmefuttatások egy részét beengedem, a másikat meg azonnal kiszűröm.

Otthon a szobámba menekülök, ledobom a táskát, és amint lehet, nyúlok a telefonomért. Küldök egy gyors üzenetet Rodnak, hogy este lenne-e kedve velem lógni, mert szívesen kicsusszannék az ablakon át, ha benne van. Hál’ istennek gyors és igenlő a válasz, így legalább valami jó is történik ma. Már most tudom, hogy úgyis ki fogok fakadni a hülye napom miatt, és egyben meg is beszélem vele, hogy soha, de soha ne válasszon pomponlányt barátnőnek különben garantáltan rámegy a barátságunk.

Megvonom a vállam, miközben ránézek a töltőre. Furcsa, hogy épp ő ajánlja fel, miközben reggel még azon agyaltam, hogyan vágjam ki magam a legközelebbi konfliktusból. De most valahogy mégis örülök, hogy van egy mentőövem, még ha csak egy sima telefonkábel is.

– Kösz, jól jönne – bököm ki végül, és érzem, hogy a hangom már közel sem olyan éllel teli, mint korábban. Nekem sosem volt prioritás, hogy legyen elegendő töltöttség. Általában úgy vagyok vele, hogy inkább a külső világot figyeljem, mint a kijelzőt. De be kell látnom, néha nem ártana kicsit előrelátóbbnak lennem.

Egy pillanatra elkap a nosztalgia, ahogy eszembe jut Boston, ahol mindig rohangáltam lemerült telefonnal, rá se hederítve a következményekre. Nem mintha az elmúlt egy évben sokat változott volna a hozzáállásom, de most, hogy Navi ilyen komolyan ráncolja a homlokát, egy kicsit elszégyellem magam. Talán igaza van. Lehet, hogy nem árt néha gondoskodni magamról.

– Szóval kösz, tényleg – ismétlem, miközben bedugom a készüléket a kábelbe. A képernyő sötét marad egy ideig, de végül megvillan, és újraéled. Van pár üzim, de nem foglalkozom vele, mert gyors görgetés után rájövök, hogy senki fontos nem keresett. A srácok tudják, hogy büntiben vagyok, szóval tuti kitalálták már, hogy kössék le magukat nélkülem.

Meglepődök, mennyire felhúzza magát Navi amiatt, hogy a barátnőm lecsapott a srácra, aki régebben  nekem tetszett. Mondjuk kicsit tényleg dühített a dolog, amikor megtudtam, de annyira azért nem, hogy sokáig érdekeljen. Megvárom, míg befejezi a heves fejtegetést, aztán halkan, de határozottan válaszolok:

– Nézd, az a csávó már akkor se volt a pasim, mikor elköltöztem. A barátnőm viszont picit… talán mohóbb volt a kelleténél. Úgy voltam vele, hogy ha ők boldogok, nekem nem fáj. De azért persze volt egy pillanat, amikor legszívesebben mindkettőjüket a folyóba löktem volna – húzom el a számat, és egy szedőmozdulattal rendezek pár papírt, mintha ezzel is le akarnám zárni a témát. – De azóta egész jól megtanultam elengedni a dolgokat.

Aztán visszatérek a fő kérdésére, amit olyan sután vetett fel. Sose gondoltam volna, hogy egyszer így fogok Navi-val beszélgetni, főleg ilyen témáról. Fura, de valahogy érdekel a sztori. Ha már itt ülünk egymással szemben, és rendezzük ezeket a papírokat, talán nem árt kicsit megismerni egymást. Még ha reggel óta haragszom is a fél világra, most valahogy nem akarok bunkó lenni vele.

– Szóval Wilmingtoni focicsapat, mi? – kérdezem, miközben a kezembe akad néhány újabb dátum szerint összekeveredett lap, és félreteszem őket. – Ez elég menőn hangzik. Még sosem voltam abban a városban, de mesélték, hogy vannak ott jó kis sportösztöndíjas arcok. Lehet, hogy a srác is ilyen – vonom meg a vállam. – Ha megfogott benne valami, akkor lehet, hogy érdemes lenne jobban megismerni, nem? Vagy legalábbis megnézni, tényleg olyan jófej-e, mint ahogy a képekről tűnik.

Egy pillanatra habozok, de aztán egy halvány vigyorral odapillantok rá:

– Na, és mit szeretnél hallani tőlem? Hogy menj oda, és hívd el valami randira? Vagy hogy ne is próbálkozz, mert a távolság meg minden közbeszól? – ingatom meg a fejem, miközben ellenőrzöm, jó helyre raktam-e a lapjaimat. – Az én tapasztalatom nem is tudom, mennyire segít. Nem vagyok a randik mestere. Mint láttad, az életem nem éppen a romantikus filmek forgatókönyve szerint zajlik.

Aztán megvonom a vállam, ahogy eszembe jutnak a saját, homályos kis ügyeim. Ben, aki nem tetszik, de mégis elmerengtem párszor a külsején, Rod, akivel néha meglepően forróra sikerül egy-egy flörtcsata… Hát, ez sem egyértelmű útmutató.

– Szóval… bocsi, ha nem tudok nagy szerelmi tanácsokat osztogatni. De azért nem gáz, hogy nekem mondtad el. Majd igyekszem nem szétkürtölni a suliban. – Kacsintok egyet. – Legalább ez a büntetés nem telik unalmasan, nem igaz? – teszem hozzá, miközben visszafordulok a papírhalomhoz. Persze, még mindig semmi kedvem ehhez, de az előbbi téma kicsit megolvasztotta a jeget köztünk. Talán tényleg nem árt néha „láthatatlanul” kibeszélni a dolgokat. Ma például kifejezetten hasznosnak tűnik.

Már egész jól haladok a papírrendezéssel, amikor az ajtó kivágódik, és az ajtónyílásban megjelenik a büntetésünket kiszabó tanár, hogy a maga cukimuki módján közölje, hogy letelt az idő, a bilincsek lehullnak és húzhatunk haza.

- Na végre! – emelem égnek a tekintetem, miközben kihúzom a töltőről a telefonom, és visszaadom a vezetéket Navinak egy halk köszi kíséretében. Legalább lett annyi nafta a cuccban, hogy küldjek egy gyors üzit apának, hogy jöjjön értem, mielőtt ez a boszorkány meggondolja magát, és itt tart minket holnap reggelig. – Van fuvarod? – kérdem a lánytól, miközben elrendezem a táskában a cuccaimat.

Először csak felvonom a szemöldököm, aztán elvigyorodom. Ha törtető anyákról van szó, ez a fogalom nem teljesen ismeretlen számomra. Az én anyám is az, és tekintve, hogy éppen a világot járja be az új férjével, hogy önmegvalósítsa magát… Nem tudom, hogy kettőnk közül ki járt jobban. Nyilván Navi, az ő anyja legalább itt van, fel sem tűnik, hogy a gondolat mennyire tüskére sikerül, amíg a végére nem érek.

Figyelem, ahogy a pomponos anyukájáról beszél, és elképzelem, milyen lehet, ha valaki ennyire beleéli magát ebbe a világba. Nekem nehéz lenne elképzelni, hogy valami, amit ennyire imádok, egyszer tehernek tűnjön, de az ő hangjában ott van ez a kettősség.

– Azt hiszem, minden sportban vannak törtetők – jegyzem meg, kicsit komolyabb hangon. – De az, hogy a pomponosok mindig ott vannak egymásnak… az nem hangzik rosszul. Még akkor sem, ha néha olyan, mintha egy hadseregben kéne szolgálnod. Legalább nem vagy egyedül – teszem hozzá halkan, egy pillanatra elmerengve. Az „egyedül” szó túlságosan is sokat jelent mostanában. Vannak barátaim Rose Harborban, és tudom, hogy apa és a nagyi a maguk módján szeretnek, de egyikük se olyan, akivel… Mi tudom én. Csajos dolgokról lehetne beszélgetni.

Egy pillanatig Navira nézek, majd vissza a lapokra. A reggeli kiakadásunk tényleg elég volt mára. Talán igazából mindketten ugyanazt akarjuk: hogy legyen már vége ennek az egész napnak. Lehet valami abban a nyomtatási hiba elméletében, szóval erre nem reagálok. A zenés megjegyzésére viszont egy grimasszal előhúzom a telefonomat.

- Csutkára lemerült – mondom, és hiába böködöm az elsötétült képernyőt, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy szeretne életrekelni.

Éppen csak imént fogalmazódott meg a fejemben a gondolat, hogy mennyire hiányzik egy lányos csevegés, amikor Navi előhozakodik egy újabb témával. Kicsit értetlenül nézek rá, mert nem hiszem, hogy komolyan gondolta. Nem lep meg, hogy a pomponlányok világában mindig akad valami drámai fordulat vagy újabb érdeklődési kör, de hogy pont tőle halljam ezt a kérdést, miközben még mindig egy kupac papírt válogatunk? Hát, ez az egész nap folyamatosan újabb és újabb csavarokat dob elénk.

– Hm… – dünnyögöm, miközben az egyik lapot átlapozom és a helyére teszem. – Mármint úgy érted, hogy valaki… romantikus értelemben? Vagy csak úgy általában, hogy „hé, ez az ember érdekesnek tűnik, beszélgessünk vele”?

Felnézek rá, és látom, hogy kicsit zavartan néz vissza, mintha hirtelen megbánta volna a kérdést. Valahogy mégis van valami kedves ebben a bizonytalanságban, amitől nem érzem késztetést, hogy most azonnal visszaszúrjak. Ehelyett tényleg elgondolkodom rajta. Volt-e valaha olyan, aki igazán felkeltette a figyelmem?

– Azt hiszem, igen – válaszolom végül, lassan. – Volt egy srác Bostonban, a régi sulimban. Okos volt, meg vicces, és egyszerűen könnyű volt vele lenni. De aztán ide költöztünk, és… – egy vállvonással fejezem be a mondatot, jelezve, hogy az egész kapcsolat a költözéskor szétfoszlott. – Szóval, ja, azt hiszem, felkeltette a figyelmem, de nem lett belőle semmi különös. Ha az instája nem hazudik, akkor most a legjobb barátnőmmel jár… - megvonom a vállamat. – Pukkadjon meg mindkettő.

Nem mondok semmit Benről, aki tavaly gyakornokoskodott a suliban, és most is tart nekem különórákat bioszból. Nem mintha bármiféle romantikus értelemben érdekelne, de néha, mikor unottan rágcsálom a ceruzám végét, és ő éppen magyaráz valami bonyolult dolgot, azért elgondolkodom, hogy nem néz ki rosszul.

És persze Rodról sem beszélek. Ő az egyik legjobb barátom, akivel néha túlságosan is elvetjük a flörtölést, de sosem történt köztünk semmi, ami tönkretehetné a barátságunkat. Néha viszont elképzelem, milyen lenne, ha nem csak heccből nyomnék egy puszit az arcára, közvetlenül a szája széléhez.

Egy pillanatig még csendben lapozgatok, aztán kíváncsian nézek rá. – És te? Ez most egy konkrét kérdés volt, vagy csak úgy általánosan érdeklődtél? Mert ha konkrét, akkor… áruld el, ki az, és talán adok néhány tippet, hogy mit csinálj.

Egy halvány mosolyt erőltetek magamra, hogy oldjam a helyzetet. Nem mintha szakértő lennék romantikus ügyekben, de talán nem ártana egy kicsit más vizekre eveznünk, hogy elüssük az időt, amíg végezni nem tudunk ezzel a papírhalommal.

Megint felmerül bennem a kérdés, hogy mégis ki lehetett az az elvetemült, aki ezt az egész papírhalmot ennyire összekutyulta. Talán a tanár gondolta úgy, hogy így jobban lefoglal majd minket, vagy valaki szándékosan szívat, de bármelyik is legyen, rettenetesen unalmas. Még mindig nem hiszem el, hogy ezzel kell eltöltenünk a büntetési időnket. De legalább Navi segít. Kicsit furcsa, hogy nemrég még egymás torkát harapdáltuk, most meg itt ülünk és együtt próbálunk rájönni, hogyan tegyük egymás mellé azokat a lapokat. Legalább nem pusztítjuk tovább egymás idegeit.

Ahogy előrehajolok, hogy a dátumokat keressem a papírok bal felső sarkán, megint látom, hogy ő felteszi a lábát a székre és közben egy kicsit felszisszen. Nem csinál nagy ügyet belőle, de látom rajta, hogy nagyon is fáj. Rém kellemetlenül érzem magam, mert nem igazán tudom, hogyan kéne segíteni. Ha a helyében lennék, biztos orvoshoz mennék, de ő úgy tűnik, másképp gondolja. És ki vagyok én, hogy megmondjam neki, mit tegyen?

– Szóval anyukád is pomponozott? – kérdezem félénken, mert eszembe jutott, hogy néhány perce utalt rá. Aztán gyorsan hozzáteszem: – Nekem anyáról fogalmam sincs, milyen sportot űzött, mert sosem beszél róla. Azt hiszem, fiatalon volt valami röplabda-szakos, de már rég felhagyott vele.

Kicsit meglep, hogy ennyi szót fecsérlek valamire, ami alapvetően nem is érdekel annyira, mégis valahogy úgy érzem, muszáj megtörnöm a csendet, mielőtt megint kihűl a hangulat. Mert amint elcsendesedünk, elkezdek agyalni a reggeli káoszon, a nagyi leharcolt autóján, és persze apám hülye szabályain. Jobban esik inkább a dátumokkal bíbelődni, mint ezen rágódni.

– Mindenesetre kösz, hogy megmutattad – emelem fel a lapot, amin most már látom, hogy 2022. áprilisi adatok szerepelnek egy 2021-es dokumentum hátoldalán. – Komolyan, mintha egy komplett időutazás lenne. Talán a tanár ezzel akarta illusztrálni a káoszelméletet, ki tudja.

Megcsóválom a fejem, és vetek egy oldalpillantást Navira. Valahogy most először érzem, hogy nem csak a bunkó, utálatos csajjal ülök itt, hanem valakivel, aki lehetne akár… normális is. Egy pillanatra elfog a késztetés, hogy megkérdezzem, szokott-e egyébként mást is csinálni a pomponozáson kívül, de aztán lenyelem a kérdést. Talán még túl korai.

– Ha már ennyire belemásztunk ebbe, szerinted mennyi van még hátra? – kérdezem helyette, felmutatva a félretett lapjaimat. – Kezdek nagyon kifutni a türelmemből, és nem rajtad akarom levezetni. Elég, ha a reggelem csesződött el, nem akarok további drámát mára.

Egy halvány mosolyt is megeresztek, mielőtt újra a kupacra koncentrálnék. Pörgessük végig ezeket a papírokat, aztán lépjünk már ki végre ebből az iskolából. Mindkettőnknek jobb így.

Felvonom a szemöldökömet, miközben hallgatom, ahogy nevetgél a bérgyilkosos elképzelésen. Komolyan, mintha tényleg azt hinné, hogy én annyira megszállott vagyok, hogy a másik iskola megfizetne, csak hogy kiiktassam a pomponcsapat-vezetőt. Bár, ha jobban belegondolok, akár jó kém is lehetnék… Na mindegy, nem is akarom tovább boncolni a témát.

– Nézd – szólalok meg, és egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy ne kenjem szét az arcomon a kínos mosolyt. – Nem gyűlölöm a pomponlányokat, csak azt hittem, a csapatban mindenki úgy viselkedik, mintha a suli tetején állna egy trónon. De ha te azt mondod, hogy nem... – vonok vállat. Láttam már pár „elvetemült” alakot, de a jelek szerint tényleg nem mindenki ilyen.

Egy pillanatig a térdére sandítok. A mozdulataiból egyértelmű, hogy nem csak egy kis húzódásról van szó. Mégis úgy tesz, mintha nem lenne nagy szám. – Nem kéne orvoshoz menned? – kérdezem halkan. Már a nyelvem hegyén van, hogy szívesen szólok apának, hogy nézze meg, amikor délután értem jön, de aztán rögtön meg is rázom a fejem. – Á, bocs. Csak én… nem értek hozzá. Meg aztán nem akartam minden lépésedbe beleszólni.

Aztán megakad a szemem a papírokon, amiket emleget. Megcsinálja az én részemet? Hogyne. Ezzel most simán le tudna rázni a munkáról, és még nekem is segítene. Mégis, valamiért nem érzem fairnek. – Kösz a felajánlást, de megcsinálom magam is – válaszolom végül, és leülök a könyökömmel az asztalra támaszkodva. – Amúgy sem akarom, hogy a végén lerohadjon a lábad. Nem hiányzik, hogy aztán rám fogd, hogy miattam nem gyógyultál meg rendesen.

Kissé kínos a helyzet, mert még mindig úgy érzem, mintha a fél napot végigharcoltuk volna, most pedig valami tűzszünet-félében vagyunk. De valahogy mégis megnyugtató, hogy nem kell minden szónál a torkát elvágnom. – Egyébként… kösz, hogy próbálsz normális lenni – mondom egy félmosollyal, miközben átnézek a papírjaimra. – És bocs, hogy én is bunkó voltam. Nekem is kijutott a rossz napból, de attól még nem kellett volna a te napodat is tönkretennem.

Az utolsó mondatot sietve teszem hozzá, szinte csak motyogva. Féltem, hogy valami csipkelődős megjegyzést kapok vissza, de egyelőre semmi. Talán mindkettőnknek elege lett a drámából. Leteszem a tollat, és egy pillanatig csak csendben lapozgatom a papírhalmot, igyekezve nem a kelleténél tovább szemlélni a sántító lábát.

– Ha megnyugtat, én is rohadtul haza akarok már menni – dünnyögöm, majd nekiállok, hogy rendezzem a sorrendbe dobált lapjaimat. Lehet, hogy mégiscsak kénytelenek leszünk összedolgozni, ha azt akarjuk, hogy a tanár elengedjen minket innen. – Feladom – sóhajtok. – Te mi szerint rendezed? – kérdezem végül, akaratlanul is elfogadva a felkínált segítséget.

Rápillantok a telefonra a hátsó padban, és látom, hogy még bőven van időnk a büntetésből. A tanár teljesen magunkra hagyott, mintha pont arra számítana, hogy úgyis nekiesünk egymásnak. Korábban biztosan ugrattam volna Navit a mozgásával, de már nincs hozzá gyomrom. Szinte hallom, ahogy a térdében minden lépésnél kattannak a porcok, és látom, hogy mennyire fáj neki. Még mindig ott van bennem a késztetés, hogy odaszúrjak valami baromságot, de valahogy elillant belőlem az a vad bosszúvágy, amit reggel éreztem.

Ahogy a fülest kiveszi, és ledobja az asztalra, megint ránézek. Hallom a halk panaszát, a kényszeredett nevetgélését arról, hogyan vágta oda magát az egyik emelésnél. „Macskaösztön” – így hívja azt a képességet, amivel a pomponlányok földet érnek. Nekem ez tökéletesen idegen világ, sose voltam a csapatjáték híve, pláne nem a sporté.

Egy pillanatig csak nézem a papírokat az asztalon, és hezitálok, hogy mondjak-e valamit. Végül mégiscsak kinyitom a számat, mert úgy érzem, itt az idő, hogy lenyeljem a büszkeségemet.

– Szóval lehet, hogy tényleg én is hibás vagyok, amiért ekkora cirkusz lett abból a lépcsős incidensből – kezdem, és még magam is meglep, hogy milyen halkan szólok. – De azért nem volt szándékomban még jobban kinyírni a térdedet. Az tényleg nem szándékos volt…

Idegesen piszkálom a tollamat, miközben a pitbullkutyás mentalitásom és a lelkiismeretem vív egymással odabent. Néha a szemem sarkából rápillantok, várva, hogy lecsapjon valami csípős beszólással.

– Amúgy… – emelem fel egy kicsit a fejem, és megengedek magamnak egy halvány, közel sem gúnyos mosolyt. – Azért nem kell úgy nézni, mintha meg akarnám enni a lelketeket a pomponcsapattal együtt. Csak rossz napom van, oké? – Mondhatnám, hogy az apám, a Vespa meg a reggeli malőr tette be a kaput, de ez talán túl személyes. Így is túl sokat beszéltem.

Egy kis csend ül ránk, én meg azon gondolkodom, hogy talán tényleg nem kéne tovább szítanom a vitát. Egy lépéssel már közelebb érzem magam ahhoz, hogy picit nyugisabb teremtsek, még ha barátok nem is leszünk.

– Szóval, a térded remélem, nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik.